"De az Úr ekkor azt mondta Mózesnek: »Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy térjenek vissza a vizek, rá az egyiptomiakra, harci szekereikre és lovasaikra!« Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az hajnalban visszatért előbbi helyére, a vizek nekizúdultak a menekülő egyiptomiaknak, és az Úr belesodorta őket a habok közepébe. Így a visszatérő vizek elborították a fáraó egész hadseregének harci szekereit és lovasait, akik utánuk nyomultak a tengerbe: egy sem maradt meg közülük. Izrael fiai azonban átkeltek a kiszáradt tenger közepén, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal.

Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt az egyiptomiak kezéből. Amikor aztán látták a tenger partján a meghalt egyiptomiakat, s azt a hatalmas kezet, amellyel az Úr elbánt velük, félte a nép az Urat, és hittek az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.*

*Akkor Mózes és Izrael fiai ezt az éneket énekelték az Úrnak:

»Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt,

lovat és lovast a tengerbe vetett!

Az Úré az én erőm és dicsérő énekem,

mert ő lett az én szabadulásom.

Ő az én Istenem, hadd dicsőítsem,

Atyámnak Istene, hadd magasztaljam!

Olyan az Úr, mint hős harcos: Mindenható az ő neve,

a fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette,

válogatott vezérei elmerültek a Vörös-tengerben.

Hullámok borították el őket,

miként a kő, a mélységbe süllyedtek.

Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje,

jobbod, Uram, az ellenséget megverte.

Dicsőséged nagyságában elgáncsoltad ellenfeleidet,

elengedted haragodat, s az mint tarlót, megemésztette őket.

Haragod kiáradt, s a vizek feltorlódtak,

a hömpölygő hullámok falként megálltak,

s a tenger közepén a mélységek megdermedtek.

Szólt az ellenség: ‘Üldözöm és elérem,

zsákmányt osztok, és megelégszik a lelkem,

kirántom kardomat, s megöli őket a kezem.’

De leheleted ráfújtad, és tenger borította el őket,

a hatalmas vizekben, mint ólom, elmerültek.

Ki olyan, mint Te, Uram, az istenek között,

ki olyan, mint Te, szentségben dicső,

félelmetes, dicsérendő és csodatevő?

Kinyújtottad jobbodat, s a föld elnyelte őket.

A népet, melyet megváltottál, irgalmasan vezetted,

szent lakóhelyedre hatalmaddal elvitted.

s uralkodjék az Úr mindenkor, örökre!" Kiv 14,26

Csaba testvér elmélkedése:

Szomorú szentírási rész! Emberek halnak meg! Mielőtt bármit is mondanánk, boruljunk térdre. A halál tragédia, felülír mindent! Minden egyes ember, az egyiptomiak, de az ukránok, az oroszok is Isten gyermekei. Az ő haláluk is veszteség, fájdalom, hisz ezeknek a katonáknak is ott vannak a szüleik, feleségeik, gyermekeik. A háborúk halottait, bármelyik oldalon is harcolnak, eltemetni, értük imádkozni az irgalmasság cselekedete, Krisztus előtt kedves.

A napokban újból elolvastam a Bizánci birodalom bukását. De olvashattam volna Josephus Flaviustól Jeruzsálem pusztulását, vagy a mohácsi csata leirását. De gondoljunk a doberdói síkon folyó négy éven keresztül tartó gyilkos háborúra és annak szörnyű következményeire, vagy a doni áttörésre, az ott elesett több tízezer testvérünkre ... Bűnösebbek voltak az ott meghalt legyőzöttek, mint az őket legyőzők? Hiszem és vallom, hogy a gonosz léleknek nincs keze, fegyvere, ő nem tud bántani, megölni bennünket, de azt akarja, hogy mi pusztítsuk, gyilkoljuk egymást, ami nekünk gyász, tragédia, az neki örömet jelent. Ezért mondjunk nemet a gyűlöletre, a háborúra. Most Isztambulba utazok, olvassuk el a keleti kereszténység pusztulásának egyik szörnyű mozzanatáról szóló beszámolót.  

"Május 28-án Konstantin, a fiatal császár elrendelte, hogy litániát tartsanak a városfalakon és a város minden templomában. Ezen a litánián, a lakosság nagyja részt vett. Szentképeket, ikonokat tartva imádkoztak a város megmeneküléséért. A fejedelem összegyűjtötte vezéreit, tábornokait és elérzékenyítő, de egyben lelkesítő beszédében arra kérte őket, hogy minden csepp erejükkel azon legyenek, hogy a török támadást véglegesen visszaverjék. A Hagia Szophia templomban tartott mise után a fejedelem a város falain töltötte az egész éjszakát, bátorítva a harcosokat, végül maga is beállva a város védelmezői közé... Mohamed szultán janicsárjai a meggyengült védelem miatt betörtek a Blachernai-fal egyik apró kirohanó kapuján, melynek Kerkoporta (Cirkusz kapu) volt a neve és benyomultak a falak közé, majd bejutottak a várfalak mögé is. Ugyanabban az órában halálosan megsebesült Konstantin császár is, és ahogy kívánta, hazájának védelmezése közben halt meg. Holtteste körül olyan ádáz tusa folyt, hogy egész halmok vetődtek egymásra. Végül e testhalmokon keresztül a törökök, akiket feltartóztatni többé nem lehetett, behatoltak a városba. A törökök Konstantinápolyba való bejutásuk után, három napon keresztül elképzelhetetlen pusztítást és öldöklést vittek véghez. A janicsárok betörték a Hagia Szophia kapuit és a bemenekült tömeget lemészárolták, a szent tárgyakat meggyalázták. Aki megmenekült, azt elhurcolták rabszolgának." https://hu.wikipedia.org/wiki/Konstantinápoly_ostroma_(1453)

Biztos, hogy harcunkban számíthatunk Isten irgalmas szeretetére, de soha ne feledjük, hogy Isten nem akarja még a bűnös halálát. Az ellenfelünk is Isten szeretett gyermeke. Ne legyözni, hanem meggyőzni akarjuk a másképp gondolkodókat.

Imádságos szeretettel, 

Csaba t.

2025. február 9.