1992-ben indultunk azzal, hogy levertünk egy lakatot, és szörnyülködve hosszan jártunk egy 22 éve lakatlan, minden ocsmánysággal meggyalázott, több száz éves ferences kolostort. Elöljáróm bíztatott: azt mondta, hogy szíve legtitkosabb vágya az, hogy kijavítsuk, és élettel megtöltsük a Szűzanya tiszteletére szentelt dévai kolostort. Elég élénk fantáziánk van, de az első nézelődés után, szerzetes társammal, Böjte Mihállyal, s az akkor már velünk lévő fiatalokkal csak arra mertünk gondolni, hogy esetleg egy termet visszaveszünk és kijavítunk, hogy ott ifjúsági találkozókat, hittanórákat tarthassunk.

Eltelt tíz év. Pusztai vándorlás volt ez a tíz év a maga nehézségeivel, de alázattal mondhatjuk, hogy utunk során végig roskadoztunk a Jóisten ajándékai alatt, és most, a szebbnél szebb csodák láncolatáról tehetünk tanúságot.

A kolostor épületét visszafoglaltuk, teljes egészébe kijavítottuk. Erőnkhöz mérten felújítottuk, sőt, 1999. október 4.-én telekkönyvileg is átírták rendünk javára. Ez az egyetlen ingatlan, melyet főegyházmegyénkben valóban visszaadott az állam. A kolostorépületben nemcsak mi, szerzetesek találtunk otthonra, hanem beindulhatott benne Erdély első önálló magyar magániskolája. Isten kegyelméből megvásároltunk egy két-lépcsőházas tömbházat, melyben most 8-10 fős családokban, szegény, árva gyerekek laknak az őket befogadó nevelőkkel. Vásároltunk két komoly ingatlant, melyet átalakítottunk fiú, és lány kollégiummá. Jótevőink segítsége által a miénk lett a templom mellett lévő kereskedelmi központ, melyet átépítettünk, hogy így, konyhája és ebédlője legyen nagy családunknak. Folyik egy ipari központ megvásárlása, ahol szakképzés, műhelyek, egyszóval az életbe állás inkubátorát próbáljuk beindítani.

1999 januárjában Isten jónak látta, hogy a dévai anyaközösségből egy kis csapat kiszakadjon és megszülessen Szászvároson a Szent Erzsébetről elnevezett gyermekvédelmi központ. Itt, a részben felújított kolostor épületében 70 gyermek és tizenöt felnőtt talált otthont, életteret. Dévához szorosabb vagy lazább szálakkal kötődve Erdély földjének más tájain is születtek, születnek gyermekvédelmi központok.

Ami a legfontosabb az évek során Isten sok-sok gyerekkel ajándékozott meg. Jelenleg, 330 kisebb nagyobb gyereknek adunk otthont. Neveljük, segítjük őket, hogy megtalálják önmagukban Isten csodaszép vonásait. Istennek hála, szerzetes testvéreket, szerzetes nővéreket, világi fiatalokat, szép egészséges családokat is küldött az Úr. Közel hetvenen építjük, szépítjük Isten Országát, Mária Földjét. Rengeteg munka, ima, vergődés, újrakezdés van e tíz évben. Mindez olyan lelkületű gyermek illetve ifjúsági közösséget hozott létre, amellyel bátran és büszkén merhetünk útra kelni, megálmodni egy új, jobb világot. A legnagyobb értéknek azt tartjuk, hogy a ránk bízottakat sikerült elvezetni a reménnyel, szeretettel telt pozitív világnézethez. Az élő hit, a reális remény és a mindent megosztó szeretet megnyilatkozásait nap mint nap megcsodálhatom a gyerekekben, munkatársaimban. Sokszor, mint lángoló máglya ágai, engem, a füstölgő, kormos gallyat is újból lángra lobbantanak.
Szívem nagy öröme, hogy munkatársaim között mind több hajdani növendékünket láthatom nap mint nap, ahogy a kisebbeket nevelik, bátorítják. Számomra öröm az is, hogy a tőlünk elsodródott fiatalok közül hárman szerzetesek lettek. Érezzük imájuk súlyát, áldását. Vannak közülük többen, akik főiskolára, egyetemre járnak. Egy fiú az idén kezdi a teológiát. Mások férjhez mentek gyermeket szülnek, nevelnek. Úgy érzem, hogy a ránk bízottak közül eddig senki sem veszett, kallódott el. Az, amit itt Déván együtt elkezdtünk, sokszor kacagva, tanítva tanulva, néha-néha fog-összeszorítva, máskor – valljuk be bátran – sírva, kétségek között vergődve, imádkozva, az a tőlünk elsodródottak életében tovább folytatódik. Úgy érzem, hogy senki sem morzsolódott le, hanem jó búzamagként szétszóródva termékenyítjük Erdély áldott földjét.

Mindezen hálatelt sorok után joggal kérdezhetitek, mit jelent az írás címe, mégpedig az, hogy félúton vagyunk? Úgy érzem, hogy intézetünk még nem született meg teljesen. Mária Földje, mindaz, amik vagyunk, s amink van, jelenleg néhány karizmatikus ember megtestesült álma, melyben az intézményes struktúráknak csak a csírája, vázlata körvonalazódott.

Mi a román állam terhét hordozzuk azáltal, hogy oktatjuk, neveljük a gyermekeket, a román állampolgárokat, de a mi költségvetésünknek csak az egyharmadát vállalta az állam magára. Ez így nincs jól! Még sok új utat kell kitaposnunk, sok mindennek érnie kell, ki kell kristályosodnia. Megvan az óvoda, az I-VIII osztály, de a IX-XII., a szakképzés, a gyermekeink életbe, helyzetbe hozása még kidolgozásra vár. Eddig évente 3-4 fiatal végzett, de két éven belül jönnek a 25-30 fő fölötti osztályok. Számukra a talpraesett dévai vagy a Hunyad megyei magyar vállalkozóknál munkahelyet, életteret kell kialakítani. Érett, tisztaszívű fiataljainkat segíteni kell, hogy akár a nyolcadik, akár a tizenkettedik, akár a főiskolai végzettségük után megtalálják az összmagyarság számára is értéket jelentő szórványvidéki helyüket, hivatásukat, megélhetésüket. Fontos, hogy például a turizmusban, a vendéglátóiparban, vidékünk történelmi helyein, épületeiben, mint élő kopjafák hirdessék a múltat, mutassák a jövőt. Hogy e vidék csodaszép tájai, hegyei, folyói adta lehetőségeivel élve, a sikeres iparosokat, kereskedőket, vállalkozókat segítve, velük együtt dolgozva, saját számításaikat is meglelve, éljék saját életüket, alapítsanak családot. Így megerősödhetnének a magyar közösségek. A mindennapi közös becsületes munka öröme, a kölcsönös tisztességes anyagi haszon összetartó ereje élő, autonóm szigeteket alakíthatna ki a dél-erdélyi szórványban. Meggyőződésem szerint szórványközösségeink fennmaradásának ez az egyetlen alternatívája, ez a járható útja. Persze mindez új, még ismeretlen struktúrák megálmodását, kivitelezését igényli, melyeknek hordozásához, befogadásához épületek, osztálytermek, laboratóriumok, műhelyek szükségesek.

Amennyiben megtorpannánk a továbblépésben, félő, hogy minden eddigi erőfeszítésünk csak dobbantó lenne, gyermekeink számára vidékünk, országunk elhagyásához. A kört be kell zárnunk azzal, hogy iskolánk következő generációja, már az itt felnőtt fiatalok szép, szerelemből fakadt, és szentségi házasságban megáldott családjaiból kerülnek ki. Félelmetes sok munka, koldulás, beruházás vár még ránk, mindnyájunknak tudnunk kell, hogy nem érkezett el a pihenés, a lazítás ideje.

Sokszor nagyon erős a gonosz lélek jelenléte. Bennem is, körülöttem is, az intézet minden eresztékében nagyon érezhető, hogy a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Próbálja kilopni szívünkből a reményt, az egymás és a holnapba vetett bizalmat. Mindazt, ami szárnyat bont s a lendületes haladásunkhoz erőt ad.

Folyamatos bűnbánattartással, csökönyös újrakezdéssel, talpon kell maradnunk. Istenbe vetett makacs hittel, keresnünk kell a Trianonnal látszólag zsákutcába sodródott életünknek a kiútját. Hiszem, hogy itt a szórványban is van remény, járható útja a dél-erdélyi magyarságnak, olyan út, melyen érdemes járni nekünk, akiknek itt adatott élnünk.

Még csak félúton járunk, de úgy gondolom, hogy a mögöttünk lévő tíz év csodája feljogosít, sőt kötelez, hogy Isten csodálatos művét, itt Déván, a szórványban, alázattal tovább építsük. Az Úr mondta a teremtés hajnalán, hogy legyen, és lett. Ennek a végtelen erejű, hatalmas Úrnak mi a gyermekei vagyunk. Általunk is akarja szép otthonná, szeretett hazává tenni Erdély földjét, mely most, sajnos csak szülőföldünk. De hazánk lehet, ha hittel kérjük, és kemény munkával építjük. A búzamag, ha nem hal el egymaga marad. Merjünk Szent József példájára, a gondunkra bízott, kis Jézust hordozó gyermekeinkért elhalni. Ne féltsük magunkat, merjünk csonkig égni. Isten, akinek országát építjük elég hatalmas, hogy túlcsorduló mércével mindent megfizessen. Bízzunk az Úrban, s a szent kalandot és e csodálatos utazást, melyet nagylelkűen elkezdtünk, folytassuk, Istenünk karjai közt fejezzük be. Isten dicsőségére, népünk gyermekei javára, annak reményében, hogy Erdélyből újból tündérkert lesz.