A gyerekkori barátaim kérdezték, mit jelent az, hogy vallásos vagyok, Istennel élem az életemet. Azt válaszoltam nekik: „Tudjátok, amíg távol álltam a kereszténységtől, azt éreztem, hogy egy nagy, sötét erdőben járok, ahol a fák között mindenféle rémisztő, irtózatos dolgok léteznek: vadállatok, haramiák, csapdák, kiszámíthatatlan csapások… Látom őket, és félek, mert bármi megtörténhet velem. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat.” Vallásos emberként, élő hittel most azt érzem, hogy ugyanabban a rettenetes erdőben járok, ugyanazok a fák között, ugyanolyan veszélyek leselkednek rám, de nem félek, mert fogom a mennyei Atya kezét. Biztonságban érzem magam, mert az én Apukám a világon a legerősebb, a legjobb, gondomat viseli, törődik velem. (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)
Jó volt Boszniában Mária földjére lépni, látni, hogy Mária a kicsinyek között érzi jól magát, és lám itt a jó Isten háta mögött is képes Medjugorjeben egy olyan szentélyt építeni, amilyenből nem sok van Európában.... Itt nem a templom, nem is a város, nem is a táj a csodálatos, hanem az az erő, mely ennyi embert megszólít, ide vonz és térdre kényszerít!! Két nap is részt vettem a liturgiákon és döbbenten láttam, hogy a hatalmas tél, a hideg ellenére is tele van a templom fiatalokkal, imádkozó, szentgyónáshoz járuló, szentségekhez járuló szép arcú fiatalokkal!!
Elmélkedjük át Mária csodaszép himnuszát, s belőle különleges figyelemmel az alábbi négy sort: 