Karácsonyi szünet volt! Ilyenkor talán még jobban fáj a gyermekeknek a magány. Én odamentem az egyik szomorú kislányhoz, olyan 5-6 éves volt - sajnos hozzá sem jött el senki - huncutul rámosolyogtam, és kérdezem: „Jössz játszani?” (Egy árva gyermektől sohasem kell azt kérdezni, mi a gond, mert gond az van elég, minek ráirányítani a figyelmet a sebekre, azokat olyan könnyű elkaparni!)

Felcsillant a csöpp gyermek szeme, és azt mondta: „Játszuk azt, hogy te megtalálsz!” Nagyra kerekedett a szemem, mert sokféle játékra gondoltam, de erre nem. Hamar kitaláltam a szabályokat, ölbe kaptam a kislányt, feldobtam jó magasra egy párszor, és közben örvendeztem, hogy jé, milyen jó, hogy én őt megtaláltam! Ő meg gurgulázva kacagott és próbálta elkapni a biztonságos kikötőt jelentő nyakamat. Persze nem hagytam. Örömömben, hogy megtaláltam , még egy párszor jó magasra feldobtam, majd pihegve átöleltem. Az árva kislány, kit karácsonykor senki sem keresett, és telefonon sem hívott fel, kacagott, kacagott, majd mosolyogva megkérdezte: „Te is boldog vagy, mert megtaláltál?”

Az évek elmúltak, a kislányból nyugodt, szép édesanya lett. Nekem nem sikerült megoldani az ő akkori problémáját a szüleivel, de sikerült átsegíteni életének ezen a nehéz, súlyos időszakán. És ha most találkozunk, - még ha nem is dobom fel kacagva, - ma is eljátsszuk, mert valóban jó, hogy mi megtaláltuk egymást!

Csaba t.

Kép: Milyen jó, hogy én őt megtaláltam.