Megkerestek egy nyugati nyugdíj pénzintézménytől, és elmondták, hogy Romániában bár huszonhárom millió ember él, mégis csak hat és félmillió dolgozik, ebből csak két és fél millió dolgozó van harminc öt év alatt. Arra biztattak, hogy élve a törvény adta lehetőséggel vállaljam és népszerűsítsem az ő nyugdíj intézményüket a harminc öt évnél fiatalabb emberek kötött, és minden szerződéskötés után én is fogok kapni egy bizonyos összeget.

Biztos, hogy a bölcs ember gondol a holnapra, azokra a napokra, amelyekről a prédikátor így fogalmaz:

Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban, mielőtt megérkeznek a gonosz napok, és elközelegnek az évek, amelyekre azt mondod majd: nem tetszenek nekem;

mielőtt elsötétül a nap és a világosság, a hold és a csillagok, és mielőtt az eső után visszatérnek a felhők;

amikor megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak;

amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat;

amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton; amikor a mandulafa virágzik, a sáska jóllakik, a kapor kipattan, az ember meg örök hajlékába tér - az utcán már jönnek-mennek a siratóasszonyok;

mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék;

és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. (Préd 12.1-7)

Én is elgondolkoztam mindezen és ajánlatukra a válaszomat nagyon tömören fogalmaztam meg: Én Isten adta gyermekbőrben tartom a jövőmet!

Igen, akármennyi pénzem lenne, én azt nem bankokban, nyugdíj intézményekben tárolnám, hanem élő, eleven, kacagó gyermekekben. Mert szerintem a szeretetből vállalt, jósággal felnevelt gyermekeink lesznek azok, akik idős korunkban gondoskodó szeretetükkel körül vesznek bennünket. Én azt szeretném, hogy ők gondozzanak, csukják le szememet, ha Isten magához szólít, és ők gyújtsanak szeretetből egy-egy szál gyertyát a síromon.

Természetes, hogy azt a minimumot, amit az állam előír, azt én is befizetem a magam és a munkatársaim nevében. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” (Mt 22.21) mondta Jézus Krisztus. De mindenkit arra biztatok, hogy alapítson családot, vállaljon gyereket, és nevelje fel őket, minél nagyobb szeretettel, jósággal. Isten a családot adta szociális hálónak. Minden más intézmény csak protézis, művégtag. Amilyen nagy szeretettel küzdünk orvosainkkal eleven testrészeinkért, legalább ugyanakkora gonddal kellene küzdenünk, létrehozzuk és fenntartsuk családjainkat.

Kérdem én azt: akár én, akár más miért bízna jobban, egy profitorientált magán pénzintézetben, mint a saját gyermekében? Miért hinném azt, hogy ezer idegen kiskosztümös tisztviselő jobban gondoskodna rólam, mint a saját gyermekem?

Adjuk meg a császárnak, ami a császáré, de bizalmunkat vessük a családjainkba, szeretett gyermekeinkbe. Vállaljunk gyermekeket, neveljük őket féltő szeretettel, hozzuk őket olyan helyzetbe, hogy az életben megállják a helyüket, és előteremtsék a maguk számára, és a mi számunkra is a mindennapi betevő falatot.

Évente 50-60.000 magyar gyermekkel kevesebb születik a Kárpát-medencében, mint ahányan népünk közül meghalnak. Úgy gondolom, hogy minden anyagi eszközünket latba kellene vessük, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Nincs az a profitorientált pénzintézet, mely fel tudná vállalni gyermekeink helyett öregeinket, magára maradó idős beteg testvéreinket. A holnapot csak azok a nemzetek élik meg, akik hisznek az életben, a családi kötelék megtartó erejében. Akik vállalják önmagukat, gyermekeiket, unokáikat, és velük együtt dolgoznak, élnek, öregednek meg.

Szeretettel, Csaba t.

Déva, 2007. június 12.