A vasárnapi szentmise után, a nagy ebédlőben ülök az asztalfőnél. Körülöttem zsong, zsibong sok-sok gyerek. Itt-ott felfakad egy-egy nevelőnő csilingelő kacagása. Gyermekek szaladnak hozzám, hogy megpusziljanak, hogy megsimogassák vállamat, hogy elmondjanak egy-egy vidám kis történetet. Mindannyian szépek, tiszták, csinosan öltözöttek, boldogok.

Még a nagy kajla kamaszokon is látszik, hogy jól érzik magukat, örömmel segítenek egy-egy pindurka, ügyetlen kis testvérkét, hogy a párolgó finom étel mellett, nagycsaládjukban otthonra találjon, beilleszkedjen. Jó dolog látni, hogy a lakodalomnyi nagycsalád minden tagja elé bőséggel jut mindabból a finomságból, amit én is eszem. Elcsendesülten nézem a nagy családomat és betölt az egészséges boldog büszkeség. Családapa vagyok! Jó dolog családfőnek lenni, vállalni azt, amire születtem, az asztalfőhöz ülni, gondoskodni az enyéimről. Jó dolog tudni, hogy a vidám kacagás, az evőeszközök csilingelése, az életnek ez a lüktető bontakozása belőlem is fakad. Forrása vagyok ennek az életoázisnak. És bizalmuk, szeretetük bennem is forrásokat, hegyeket mozgató erőt fakaszt, mely átalakít, családfővé tesz.

Van, aki a családfői örömökre a test és a vér kívánságából, házasságkötéssel, a saját gyermekei nemzésével jut el. Nekem más utat szánt az Isten. Mint Szent Józsefnek, nekem is szólt az Úr, hogy az ő nevében fogadjam be ezeket a gyerekeket, és vállaljam el az ő nagy családját. Gyengeségem tudatában igent mondtam, s bár álmomban sem gondoltam, hogy Isten hova vezet, vállaltam hivatásomat, azt, hogy gyámolítsam a hozzám bújó, bajban lévő gyermekeket. Én Szent József-i értelemben vagyok férfi és apa. Kemény, meredek út, de érzem, hogy az égbe vezet.

Nagycsaládom boldog ünnepi ebédje, melyet megosztunk a vendégeinkkel, mindennapi dolog, és mégis talán e földi létben a legtöbb, amit elérhet a férfi, amire minden férfi született, s amelyet sajnos kevesen vállalnak öntudatosan. Végül is szinte minden egyes gyerek, aki otthonainkba kerül, e szent férfiúi hivatásnak az elsorvadásáról szól. Gyermekvédelmi központjaink, az anyaotthonok mind-mind arról beszélnek, hogy az apai, férfiúi hivatás válságban van. A férfiak nem mernek tudatosan az asztalfőre ülni, és vállalni mindazt, amit e hely számukra jelent. A tragédia az, hogy mind többen nem lelik örömüket abban, amire születtek, családfőként gondoskodni az övéikről. Nem kapnak két kézzel azután, amit az Isten nagylelkűen nekik felkínál. Hagyják elsodródni életük célját, értelmét, a kedves szép társukat, méhükben, vagy ölükben az élettel, akit ők nemzettek. Sokan a férfiak közül, az Isten adta hivatásuk vállalása helyett, ócska kocsmákban, füstös lebujokban járják iszonyatos haláltáncukat, mely nem vezet sehova. Mások hamis anyagi délibábok, üveggyöngyök után futva lépnek át családjukon, a boldogságuk, a kibontakozásuk egyetlen lehetőségén. Talán az elvesztett világháborúk kollektív traumája, vagy a múlt század kudarccal végződő nagy társadalmi átalakítási kísérletei rettentették meg a bátran szárnyaló férfierőt, a felelős apai hivatást, mely nélkül társadalmunk szétesik. Nem tudom a választ, de optimista vagyok, és hiszek a férfitársadalom gyógyulásában, mert jó vállalni az Isten által számunkra felkínált asztalfőt, jó családfőnek lenni, és becsületes munkával megteremteni a mindennapit, azok számára, akiket Isten ránk bízott.

Férfi vagy! Életed legfőbb célja: fáradtan, a becsületes munkából megtérve, ünnepi asztalt terítve, boldog, hálás családod körében elfoglalni helyedet az asztalfőn, vállalva azt a gondoskodó, életet fenntartó szép szent feladatot, melyet Isten szánt neked. Hivatásod, életed pótolhatatlan! Ha megéled mindazt, amit kér tőled az Isten, és bátran az asztalfőre ülsz, vállalva azt a kötelességet, mit e hely elfoglalása ró rád, akkor a gondoskodó, teremtő Istened szép vonásai sejlenek fel lelkeden, boldog leszel, kiteljesedik életed. Ez az egészséges, ősi családfői büszkeség legyen legfőbb vágyad, e nélkül bármit is elérhetsz, törpe, torzó, befejezetlen maradsz.

Csaba t.

Déva, 2007. augusztus 6.