A kilencvenes évek elején – még Dévára kerülésem előtt – hozott össze a gondviselés sok-sok nagyszerű fiatallal. Mint ifjúsági lelkész, lelkigyakorlatokat, hittan órákat, táborokat szerveztünk közösen. Akkoriban, a kommunizmus bukása után óriási eufória volt mindnyájunkban. Úgy érzetük, hogy Isten országa karnyújtásnyira van.

Sokunkban a nagyon szép életközösség utáni vágy motoszkált. Olyan tökéletes életformára gondoltunk, mint az őskeresztények élete, vagy Assisi Szent Ferenc életközössége első követőivel. Egy-egy találkozó, hosszabb tábor erejéig ezt az álmunkat ki is próbáltuk. Többen közülük – a kolozsvári egyetemisták – össze is költöztek egy közös bentlakásba. Néhányan Szatmáron próbálták megvalósítani az életközösséget, melybe nagylelkűen árva gyerekeket is befogadtak, és nevelnek mai napig. Ebből a lelkesedésből született a dévai otthon is, és mindaz, ami kinőtt a Szent Ferenc Alapítvány tevékenységéből. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy ebből a tiszta Istenkeresésből, sok-sok egészséges, szép család, és nagyon sok aranyos kis gyermek született. Nem ritka a 3-4 gyerekes kistestvér család.  

Azokat az éveket a szívből jövő imádság, a jókedv, a derű, s talán valami nagyon tiszta naivság lengte be. Így, visszagondolva, számomra nagyon sokat, hatalmas erőt jelent ez a közös indulás. Rengeteget beszélgettünk, álmodoztunk közösen. Ezek a fiatalok nekimentek a legkényesebb teológiai kérdéseknek is, semmi nem volt számukra magától érthető, és soha nem érték be olcsó magyarázkodással. Kérdéseikre, kínzó félelmeikre keresett válaszaim sokszor térdre kényszeríttettek, de ebből az őszinte vívódásból született meg az az élő hit, amely ma is összetartja ezt a szép nagy lelki családot.  

Az évek alatt megismerkedtünk a Ferences Világi Rend szellemével, szabályzatával. A külső formaságokat mellőzve, sajátos Kistestvéri Kötelékben letették a Világi Rend fogadalmat, amelynek lényegét úgy érzem, hogy nagylelkűen megtartották, megtartják a mai napig.  

Istennek hála ez a közösség ma is él. Mint minden évben, most is, augusztus elején Szerteszben, a főegyházmegye Szent Gellértről elnevezett lelkigyakorlatos házában megtartottuk az éves lelkigyakorlatos táborunkat. Az idei tábort nem annyira a viták, hanem a sok kisebb-nagyobb gyerekkel való szeretetteljes törődés jellemezte. Én három szentmisét tartottam a Hargita lábánál elnyújtózó csodaszép völgyben. A csatolt képek a szentmisét, és az utána való lüktető életet örökítik meg.  

Isten áldása legyen továbbra is ezen a nagyra nőtt élő közösségen, az élő hit és a remény vezesse őket. Nyomukban nyíljon szeretet, béke és élet.  

Kisebb Testvéri Szeretettel, Csaba t.

 

{zoomcat catid=282}