A minap egy elit bölcsődében jártam egy kisfiút megfigyelni, aki otthon furcsa dolgokat csinál, verekszik, a fejét a tükörbe csapkodja, köpköd. A bölcsiben néhány órát töltöttem, ezalatt a következő atrocitások értek: egy másik kisfiú háromszor szembe köpött, aztán egy fém kés repült a fejemhez, komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne törjék be a fejemet egy nagyobb fa kockával, az udvaron többször ki kellett térnem a felém szálló vizes homok golyók elől, és végignéztem több közelharcot, amit egymás között vívtak. A csoportban mindössze kilencen vannak, a három éves kort is alig érik el.
A szokásos okokon túl: válás, kistestvér születése, stb. van még jó néhány napjainkra jellemző dolog, ami miatt a mai gyerekek igen indulatosak, extrán dacosak, hirtelen haragúak, gyorsan eljár a kezük és még sorolhatnám.
Már az édesanya pocakjában megismerkednek a stresszel, szorongással. Sokan ilyenkor építkeznek, vagy még dolgoznak, arról számolnak be, hogy kifejezetten zűrös és pörgős időszak volt a terhességük. A babák ezt érzik, és a lehető legjobb pozícióból válnak részeseivé ennek a felfokozott időszaknak.
Amikor megszületnek sem javul a helyzet. Nem kell sokat keresgélnünk, hogy olyan családokat találjunk, ahol szinte állandó az egzisztenciális szorongás, az emiatti veszekedések, idegeskedések, otthon folyamatosan jelen van a szülők stresszes életmódja.
Túlingereljük a babákat. Sokan beleestünk a zenélő, forgó színes játékok bűvöletébe, sok baba el sem fér a kiságyában ezektől. A túl sok információ és állandó zizegés miatt a legtöbb babát már külön meg kell tanítanunk elaludni, állandóan fáradt, nyűgös.
Már egész csecsemőkorban megszűnik az az édes időtlenség, amit akkor érzünk, ha egy folyóparton üldögélünk és bámuljuk a tájat. Időre kell sietni a babúszásra, a fejlesztő foglalkozásra, rohanni kell a nagytesóért az edzésre. Sietve öltözni, enni, az idő ki van számítva.
Sok szülő számol be arról, hogy az ő csemetéje 2-3 évesen úgy döntött, hogy nem alszik többé délután. Bizonyára vannak olyan gyerekek is, akiknek valóban elég az éjszakai pihenés, de én úgy látom, hogy sokan csak megijednek a nehézségektől. Nincs kedvük hadakozni, esetleg a kistesó miatt nem tudnak annyi energiát szánni az altatásra, és hamar feladják. A kicsi innentől kezdve krónikus kialvatlanságban és fáradtságban szenved.
A digitális világ (tv, tábla gépek) olyan mértékű vizuális információval árasztja el a gyerekeket, ami feldolgozhatatlan a számukra. Túlpörget, megakadályozza a melatonin termelődését, ami az elalváshoz szükséges, rengeteg mintát ad az agresszióra. A gyerekek szinte semennyi időt nem töltenek el úgy, hogy akár elkezdhessenek unatkozni. Nem sok jó példát látnak maguk körül a gyerekek, hogyan tudják frusztrációjukat, indulataikat normális, mások számára is elviselhető formába terelni. Ha azt tapasztalja, hogy a szülők is kontrollálatlanul kiengedik a gőzt, ha dühösek, egymást és őt is bántják szavakkal, ha veszekednek, ne adj isten a gyerek is kap egyet a fenekére indulatból – honnan tudná, hogy kell ezt jól csinálni?
Nem elég a szülők mindennapos stressze, megfelelési kényszere, egyre korábban kerülnek maguk is teljesítményhelyzetbe a gyerekek. Már az oviban kezdődnek a versenyek, az egymáshoz hasonlítgatás, indul a zseniképzés.
A bölcsiben, oviban már maga az egy négyzetméterre jutó tömeg is rendkívül fárasztó és túl sok ingert jelent a legtöbb gyerek számára. Emellett nyilván frusztráló az is, ha óránként háromszor fejbe csap valamelyik ovis társad minden ok nélkül, remek dolog, hisz utánozni is lehet.
És végül rengeteg szorongást, bizonytalanságot okoz az, hogy maga a szülő is a zavarosban halászik, amikor gyereket nevel. Miután anyáink módszerei már nem működnek, nincsenek újak, vagy túl sok lehetőség közül lehet választani, maguk a szülők is bizonytalanok, a gyerekek pedig ebben nőnek fel. Nincsenek biztonságot nyújtó keretek, amik akkor is ott vannak, ha időnként megpróbálnak átmenni rajta. Ha néha mindent szabad, néha pedig semmit, az is csak bőszíti az indulatokat.