A mai vasárnap szentírási szakaszai két hegyre a Mórja és a Tábor hegyére visznek fel bennünket.

 

 

 

 

 

 

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A mai vasárnap szentírási szakaszai két hegyre a Mórja és a Tábor hegyére visznek fel bennünket. A megpróbáltatás és az Istenélmény hegyére. Mindkettő elengedhetetlen része a keresztény életnek, bemutatják, mi a tétje a hitnek, és a milyen az Isten hozzánk, kicsoda Õ számunkra.

Nem hívők részéről irigykedő vagy át nem gondolt megállapítás. Könnyű azoknak, akik hisznek, az élet bajait semmibe sem veszik, a hitük mindig átsegíti őket és fel sem fogják az élet egzisztenciális súlyát.

Hogy nem ilyen egyszerű Ábrahámnak, hitünk atyjának ószövetségi története mutatja. Megtörténhet, hogy még nem gondolkodtunk el annak a próbatételnek a mélységein. S. Kirkegaard, a filozófus „Félelem és reszketés” című könyvében dolgozta fel Ábrahám történetét.

Ezt írja: „Számtalan nemzedék tudta kívülről szóról szóra ismerte Ábrahám történetét, de vajon hány embert tett álmatlanná? A hit a létezés paradoxona.” (41-78. oldal) A keresztény ókorban, amikor a hívők fizikai élete is sokszor veszélybe forgott – hitük miatt – születtek a legszebb magyarázatok, elmélkedések a fiát feláldozni is kész Ábrahámról.

Origenész a vértanú lelkületű Szentírás tudós Ábrahám próbatételéről szóló prédikációját ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni. Teljesen beleélte magát Ábrahám helyzetébe – öregségébe, a teljesülő ígéret örömébe, az idős ember végtelen szeretetébe Izsák iránt. Majd kíséri őket az úton, ahogy még utoljára érkezhettek a fiú apját átölelve aludt – minden megszólalása - „Atyám” szívet szaggató szó volt. Ábrahám úgy hitte, hogy a földön boldog lesz, és mégis ment a parancs sürgetésére. Isten egyre érthetetlenebbé lett számára, azzal, hogy fia halálát kívánta. Céljait szétfoszlatta a reménytelenség.

A keresztény ember próbatétele is ilyen. Szinte minden hívő életében bekövetkezik Mórja hegye, helye lehet egy betegágy, háborús hadszíntértől sújtott város, természeti csapás, személyes és családi próbatételek, amikor nincs kitől tanácsot kérni, vagy nem tud senki választ adni. Ábrahám hitű emberek igyekeznek a megpróbáltatást engedelmesen elfogadni, felajánlani, ki sem merem mondani, ahogy Jakab apostol tanítja, örömnek tartani.

A fiú kérdésére „Hol a bárány az égő áldozathoz” (Ter22,8) Ábrahám a Szentlélektől ihletetten válaszolt: „Isten majd gondoskodik bárányról az égő áldozathoz”

Már a teljes kinyilatkoztatásra utal ezzel, hiszen ami Izsákunk Jézus Krisztus beszélt az isteni gondviselésről Máté 6. fejezetében, amit jól kell értenünk. Nem azt mondja, hogy a hívőnek semmi baja sem lesz, amikor a Hegyi Beszédben azt tanítja, hogy „ne nyugtalankodjatok és ne kérdezzétek, hogy mit együnk és igyunk, és hogy mibe öltözzünk, vagy hogy ne aggódjunk a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Nem azt mondja, hogy semmi megpróbáltatásban nem lesz részünk, hanem Isten megadja azt az erőt, hogy helytálljunk és eljuthassunk az üdvösségre. Ezért elég a mának a maga baja.

A bárány említése pedig az ószövetségi történet újszövetségi olvasatához vezet el, Krisztushoz. Ábrahámot megkímélte az Isten „de saját fiát mindnyájunkért áldozatul adta” (Róm 8,32). Azt a fiút, akiről a kereszteléskor és a Tábor hegyén kijelentette, „ez az én szeretett fiam”. Isteni módon végtelenül szeretett Fiú. Ez már számunkra felfoghatatlan, de az első nagypéntek óta tényként áll előttünk Isten végtelenül szeret minket is.

Azt is megsejtjük, hogy nem páholyból nézi szenvedéseinket, a mi szenvedéseink számára is van mondanivalója. Sok mai gondolkodónak kérdésére, hogyan lehet Isten jó, boldog a Szentháromságban, ha kívülről szemlél bennünket. Attól való félelmében a teológia, hogy Isten változhatatlansága csorbát szenved, vagy egy régi eretnekség (a szenvedő Atyaisten) visszatér nem mertek ehhez a kérdéshez hozzányúlni. Ma árnyaltabban látjuk, hogy az Isten szeretetében élő ember sohasem szenved egyedül, hanem valamiképpen Isten szenved benne, és vele. Szeretetének teljes együttérzésével veszi Jézus Krisztusban magára az ilyen szenvedő kínjait.

Ha Izsák, aki a fát vitte a saját keresztjét hordozó Krisztus előképévé vált, Ábrahám az Atyaistené, így Isten alázata, szenvedése most kezd előttünk feltárulni. Alázata mely nem kényszeríti szabadságunkat, szenvedése a szeretet szenvedése. Õ nem úgy szeret, ahogyan mi szeretnénk. Ez a titok misztérium. Amit mégis megérthetünk: a szeretet viszont szeretetet kíván, áldozatot. Az egri minorita templom bejáratánál olvasható: „Istenért semmi sem sok”. Ez nemcsak anyagiakra vonatkozik elsősorban, hanem személyes szeretetet kíván. Helyében nem valamit, hanem önmagát adja.

Önmagában az örök életet. Az örök életből ízelítőt kaptak az apostolok a Tábor hegyén. Isten szépsége ragyogott föl előttük. A teremtett világ szépsége csak halvány tükre Isten szépségének, de erről könnyebb fogalmat alkotnunk. Reményik Sándor írja: „A világ Isten- szőtte szőnyeg,/Mi csak visszáját látjuk itt,/ És néha – legszebb perceinkben - / A színéből is - valamit.” (A szőnyeg visszája).

Isten világát nehéz szóba önteni, érezték ezt az evangélisták is, ezért ezt a természetfölötti eseményt, elragadtatást ószövetségi fogalmakkal, képekkel mondták el. A felhő, fény az Isten fenségének érzékeltetése, felhő lebegett a pusztai vándorláskor a szent sátor körül is. Ott a hegyen Jézusból sugárzott az isteni dicsőség, egyébként az volt a rendes formája, csak emberré levése üresítette ki, amikor az isteni dicsőségről lemondott (Fil2,6). Az apostolok élményét Péter felkiáltása őrizte meg: „Uram jó nekünk itt lennünk készítsünk három sátrat. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet”.

Rájöttek, hogy a mennyország Isten élete, amely nem annyira hely, hanem inkább állapot, Isten egyre inkább mélyülő ismerete és szeretete. Ahogy Jézus tanította az utolsó vacsorán: „az örök élet az, hogy ismerjenek téged az egyedül igaz Istent, és akit küldtél Jézus Krisztust (Jn17,3). Az azonban elgondolkodtató, hogy Jézus csak egyszer vitte fel tanítványait a hegyre, ahol színében elváltozott és mutatta meg isteni dicsőségét, de sokszor beszélt szenvedéseiről, amelyben az őt követőknek is részesülniük kell.

Minden mélyebben meggyőződéses hívő ember tud ilyen istentapasztalatról, amikor Isten kegyelme kiemelte őt a hétköznapok világából. Ilyen találkozás élményét őrizni kell. Életünk azonban többször hasonlít a keresztútjárásra. Ezért nagyböjtben a Krisztus szenvedését emlékezetünkbe idéző szentmisék, keresztutak nem szertartások csupán, hanem életünket átjáró valóság.

Jézus ebből nem csinált titkot, de gondoskodott a megerősítésről is. Ezért a hegyen elhangzott intelem, hogy őt kell hallgatnunk, megszívlelendő. Azt mindig megtehetjük, hogy Isten szavát hallgatjuk, a Szentírást olvassuk. A kitartó ráhallgatás megtermi gyümölcsét nemcsak mint visszatérő istenélményt, hanem a viszontagságokon át erőt ad ahhoz, hogy Isten országútján vándoroljunk. (Bábel érsek)

Forrás: Dr. Bábel Balázs