A szerda délelőtti általános kihallgatás keretében a szentatya május 3-án a múlt hétvégi kétnapos egyiptomi útjára tekintett vissza. Beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma arról az apostoli útról szeretnék beszélni nektek, amelyet Isten segítségével Egyiptomban tettem az elmúlt napokban. Azért mentem el abba az országba, mert négyen is meghívtak: a köztársaság elnöke, őszentsége az ortodox kopt pátriárka, az Al-Azhar-i nagyimám és a katolikus kopt pátriárka. Köszönetet mondok mindegyiküknek az igazán meleg fogadtatásért. Köszönetet mondok az egész egyiptomi népnek is azért a részvételért és szeretetért, amellyel Szent Péter utódának e látogatását megélték.
Az elnök és a világi hatóságok rendkívül sokat dolgoztak annak érdekében, hogy ez az esemény a lehető legjobban sikerüljön; hogy a béke jele lehessen, a béke jele Egyiptom és az egész térség számára, amely sajnos konfliktusoktól és terrorizmustól szenved. Az út mottója is ez volt: „A béke pápája a béke Egyiptomában”.
Látogatásomnak az Al-Azhar Egyetemen, mely a legrégebbi iszlám egyetem és a szunnita iszlám legmagasabb rangú akadémiai intézménye, kettős horizontja volt: egyrészt a keresztények és muszlimok közötti párbeszéd, másrészt a béke előmozdítása a világban. Az Al-Azhar Egyetemen zajlott a nagyimámmal való találkozó, amelyet a nemzetközi békekonferencia követett. Ennek keretében beszédet tartottam, amelyben Egyiptomnak mint a civilizáció földjének és a szövetségek földjének történelmét idéztem fel. Az egész emberiség számára Egyiptom az ókori civilizáció, a művészeti értékek és a nagy tudáskincs szinonimája, és ez arra emlékezet minket, hogy a békét az oktatáson, a bölcsességre nevelésen és egy olyan humanizmus kialakításán keresztül teremtjük meg, amely magában foglalja a vallási dimenziót, vagyis az Istennel való kapcsolatot is, amint erre beszédében a nagy imám utalt. A béke megteremtéséhez az is kell, hogy az Isten és ember közötti szövetségből, az összes emberek közötti szövetség alapjából induljunk újra. Ennek a szövetségnek az alapja a Sínai-hegyen kőtáblákra vésett tízparancsolat, de amely még mélyebben bele van vésve minden ember szívébe, bármely korban és bárhol éljen is. Olyan törvény ez, amelyet az istenszeretet és a felebaráti szeretet két parancsában lehet összefoglalni.
Ugyanez a törvény az alapja a társadalmi és polgári rend építésének is, amelyben minden állampolgárnak részt kell vennie, származástól, kultúrától, vallástól függetlenül. Az egészséges világiságnak e látásmódja akkor került elő, amikor én és Egyiptom köztársasági elnöke beszédet mondtunk az ország vezetői és a diplomáciai testület előtt. Egyiptom nagy történelmi és vallási öröksége, valamint a közel-keleti térségben játszott szerepe különleges feladatot ró rá a felé a stabil és tartós béke felé vezető úton, amely nem az erő jogán, hanem a jog erején alapul.
A keresztényeknek Egyiptomban, miként a föld minden nemzetében, az a feladatuk, hogy a testvériség kovásza legyenek. Ez akkor lehetséges, ha egymás között is megélik a Krisztusban való közösséget. Hála Istennek, a közösség erős jelét tudtuk felmutatni kedves testvéremmel, II. Teodor pápával, az ortodox koptok pátriárkájával. Megújítottuk a melletti elköteleződésünket – közös nyilatkozat aláírásával is –, hogy együtt haladuk előre, és nem ismételjük meg a másik Egyházában kiszolgáltatott keresztséget. Együtt imádkoztunk annak a nemrég történt terrorcselekménynek az áldozataiért, amely tragikus módon azt a tiszteletre méltó Egyházat sújtotta. Ezeknek a vértanúknak a vére megtermékenyítette az ökumenikus találkozót, amelyen a konstantinápolyi pátriárka, Bartholomaiosz is részt vett: az ökumenikus pátriárka, az én testvérem.
Az út második napját a katolikus hívőknek szenteltük. A szentmise, amelyet az egyiptomi hatóságok által rendelkezésre bocsátott stadionban mutattunk be, a hit és a testvériség ünnepe volt, amelyen éreztük a feltámadt Úr élő jelenlétét. Az evangéliumot kommentálva arra buzdítottam az Egyiptomban élő kis katolikus közösséget, hogy éljék újra az emmauszi tanítványok tapasztalatát: találják meg mindig Krisztusban, az élet szavában és kenyerében, a hit örömét, a remény lelkesedését és a szeretetben való tanúságtétel erejét arról, hogy „találkoztunk az Úrral”.
Az utolsó program a papokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel való találkozó volt a nagyszemináriumban. Sok papnövendék van: ez nagy vigasztalás! Igeliturgiát tartottunk, amelynek keretében a szerzetesek megújították a megszentelt élet melletti elköteleződésüket. Ezeknek a férfiaknak és nőknek a közösségében, akik úgy döntöttek, hogy életüket Krisztusnak adják Isten országáért, láttam az Egyiptomban élő Egyház szépségét, és imádkoztam a Közel-Keleten élő összes keresztényekért, hogy pásztoraik által vezetve és a megszentelt személyek által kísérve só és világosság legyenek a népek között azon a földön. Egyiptom számunkra a remény, a menedék, a segítség jele volt. Amikor a világnak az a része éhezett, akkor Jákob, az ő fiaival, odament; amikor pedig Jézust üldözték, akkor ő is odament. Ezért amikor most elmesélem nektek ezt az utat, ez azt jelenti, hogy végigjárjuk a remény útját: számunkra Egyiptom a remény jele mind a történelem, mind a mai élet szempontjából, annak a testvériségnek a jele, amelyet el akartam mesélni nektek.
Ismételten köszönetet mondok mindazoknak, akik lehetővé tették ezt az utazást, és azoknak is, akik valamilyen formában hozzájárultak, különösen azoknak az embereknek, akik felajánlották imáikat és szenvedéseiket. A názáreti Szent Család, amely kivándorolt a Nílus partjára, hogy megmeneküljön Heródes erőszakától, áldja meg és védelmezze mindig az egyiptomi népet, és vezesse a jólét, a testvériség és a béke útján!
A szerda délelőtti általános kihallgatás keretében a szentatya május 3-án a múlt hétvégi kétnapos egyiptomi útjára tekintett vissza. Beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.