Nem véletlenül tisztelik annyira sokan Teréz anya emlékét: hiteles élete és példaértékű munkássága mellett számos remek gondolatot is hagyott a világra. Ezúttal egy, a megbocsátásról szóló elmélkedését osztjuk meg olvasóinkkal.
A szerető Atya mindannyiunk szerető Atyja. Mindig kész rá, hogy megbocsásson, hogy felejtsen. Mindig jelen van. Nem kell messzire mennünk, hogy felkutassuk: ott van a szívünkben. Szeret, hív, védelmez – gyengéden, szeretettel. A megbocsátáshoz nagy szeretetre van szükség; ahhoz pedig, hogy felejteni tudjunk, nagy alázatra.
A megbocsátás csak akkor teljes, ha felejteni is tudunk. Amíg nem tudunk valamit egészen elfelejteni, nem bocsátottuk meg teljesen. Ez az, amivel fájdalmat okozunk egymásnak: előhozzuk azt is, ami elmúlt, és újra meg újra felemlegetjük – ami azt jelenti, hogy nem felejtettük el.
Hogy felejteni tudjunk, alázatra van szükség. Ezért nagyon fontos, hogy alázatot tanuljunk. Ez az egyik gyönyörű dolog, amit Jézus kér tőlünk: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”. A szelídséget mondja először: szelídséget egymás felé, a testvéreink felé, és alázatot Isten felé. A szelídség – vagy szeretet, együttérzés, ahogy tetszik – és az alázat teszi teljessé a megbocsátást. Mert mielőtt megbocsátunk valakinek, fel kell ismernünk, hogy magunk is megbocsátásra szorulunk. És itt jön a szív alázata. A megbocsátásban van leginkább jelen a béke.
Nem véletlenül tisztelik annyira sokan Teréz anya emlékét: hiteles élete és példaértékű munkássága mellett számos remek gondolatot is hagyott a világra. Ezúttal egy, a megbocsátásról szóló elmélkedését osztjuk meg olvasóinkkal.