Mindenható, fölséges és jóságos Úr,

Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás,

És minden áldás.

Naphimnusz

 

(CANTICUM FRATRIS SOLIS vel LAUDES CREATURARUM,  NapH)

 

Ferenc e legnépszerűbb és legismertebb művének keletkezését a Perugiai Legenda meséli el minden részletével együtt (43.44.51.100 fejezetekben). Az utolsó két strófa kivételével 1225 áprilisában született. Az olasz irodalom umbriai dialektusban írt egyik első emléke ez, csak két régebbi szövegemlékről tudunk. A fordítót ezért szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a per szó fordítása: Áldott légy, Uram, minden alkotásod-ért-által. Sík Sándor fordítását az eredeti szerint két helyen módosítottuk. A 12. versben Sík S. „testvérünk”-et fordít „nővérünk” helyett; a 14.-ben pedig „az Urat”, „Uramat” helyett. Szent Ferenc a természet elemeiben, a Teremtő szimbólumait látja, amelyek Isten jelenlétének titkát tárják fel. Így a természeti elemekkel és elemekben, azokkal együtt Istent imádja. Ez egy meghívás arra, hogy minden teremtménnyel együtt új életet kezdjünk ingyenességben, a kegyelemnek való megadottságban. Ezzel a kiengesztelődéssel felkínálja elménk és szívünk begyógyításának lehetőségét. Szent Ferenc perugiai legendájnak 43. fejezetésben olvassuk: „Visszatérvén Alverna hegyéről (az Úr stigmáival a testén), Ferenc megállt San Damiano kolostorában, ahol Klára és nővérei éltek. Itt feküdt Szent Ferenc ötven napig, sőt utána sem tudta érzékelni sem nappal a napfényt, sem éjszaka a tűz világosságát, hanem állandó sötétségben élt a házban és a cellácskában. Ezenfelül szeme éjjel-nappal annyira fájt, hogy éjszaka többnyire nem tudott pihenni és aludni.” (43.fejezet) Súlyos betegségében, és gyötrődésében imádkozó emberként, a zsoltáros szavaival Istenhez kiált: „Istenem jöjj segítségemre, tekints betegségeimre, hogy türelmesen el tudjam viselni őket.”  (Zsolt 70,12) Ekkor újra meghallja azt az édes hangot amely néven szólította a San Damianó-i keresztről: „Mondd csak testvérem: ha valaki betegségeidért és szorongattatásaidért oly nagy és értékes kincset kínálna fel neked, mintha az egész föld színaranyból volna, minden drágakő és az összes víz balzsam volna, te azonban mindezt semmibe vennéd, és úgy bábbál ezekkel az anyagokkal, mint földdel, kövekkel és vízzel, összehasonlítva azzal a nagy és értékes kinccsel, amelyet kaptál, nemde nagyon örülnél neki?  Szent Ferenc így válaszolt: Nagynak kellene lennie Uram annak a kincsnek és mérhetetlennek, különösen értékesnek, nagyon szeretetre méltónak és kívánatosnak.  Így szólt hozzá (a hang): Akkor hát légy vidám testvér, és nagyon örvendezz betegségeid miatt. Egyébként légy olyan nyugodt, mintha már országomban volnál….. Hivatta társait… leült gondolkodni kezdett, majd neki fogott:

1.
Mindenható, fölséges és jóságos Úr
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás.

Amint szokása szent Ferencnek Isten megszólításával kezdi a himnuszt, amelyben Úrként tiszteli Istent, aki mindenható, fölséges és jóságos. Mély benső izzásból, rácsodálkozásból fakadó szavakkal dicséri Őt. Az Úr mindenható ezért övé a dicsőség, fölséges, ezért dicséret illeti meg, jóságos így minden áldás tőle származik. Ez az egész költemény alapja, és szent Ferenc életét tükrözik. Kiviláglik, hogy mit tart fontosnak. Máshol is gyakran használt kifejezésekkel találkozunk. Ferenc lelke méreteinek (nagyságának) csak Isten felel meg.

2.       
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

A szentírás világának paradoxona tükröződik itt. Szent Ferenc ünnepli Isten fölségét, de az ember nem méltó, hogy Isten nevét kimondja. Máshol is szerepel szent Ferenc írásaiban a gondolat, hogy Isten „megközelíthetetlen fényben lakozik”, hogy „mi bűnösök arra sem vagyunk méltók, hogy a nevét kimondjuk” Ugyanis, hogyha valaminek ismerjük a nevét, azt kimondjuk, azzal mintegy birtokoljuk. Istent azonban senki nem képes befogadni, még kevésbé birtokolni. Isten nem egy olyan érték, amelyet az ember birtokolhat és magáévá tehet.

3.       
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja
és aki reánk deríti a te világosságod.

4.      
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.

A Teremtő saját magát mondja ki teremtményeiben. Lehetetlen a teremtés Teremtő nélkül. Együtt vannak, és egymásra vannak utalva. „Áldott légy, Uram, s minden alkotásod.” Így is mondhatnánk: „Dicsértessél, én Uram, és veled együtt minden teremtményed.”  A teremtményeket párban hívja meg Isten dicséretére, testvér és nővér névvel ellátva: „urunk-bátyánk, a Nap” és Hold nénénk, Szél öcsénk és Víz húgunk, Tűz bátyánk és Földanya nővérünk. És az éneket a „Naptestvér és földanya nénénk” páros kerete zárja. A „Speculum” szerzője állítja, hogy Ferenc az Úr teremtményeiről szóló himnuszt azért nevezte el a Naptestvér énekének, mert úgy gondolta és mondta, hogy a nap a legszebb teremtmény az összes többi közül és ő hasonlít a legjobban a mi Urunkra. A nap az első az ének teremtményei közül és az egész ének az ő jele alatt foglal helyet: „Reggel, mikor a nap fölkel, minden embernek dicsérnie kellene Istent, amiért megteremtette javunkra ezt az égi testet; hiszen nappal tőle nyeri szemünk világosságát”. Ferenc ujjongott és örvendezett a nap fényének. A Naptestvér mindenkinek a testvére, mindenkinek ragyog és világít.  A nap képét olyan igékkel és alanyokkal alkotja meg, amelyek telve vannak erővel és mindennek az eredménye a hatalom és a nagylelkűség képe a teremtmények között. Ferenc által megálmodott és elképzelt nap újra felidézi a legősibb mitikus nap képet, amely atyai szimbólum. Az Atya képe, a „Magasságbelinek, a Mindenhatónak és a Jónak” a szimbóluma. Az új Nap pedig maga Jézus Krisztus, akinek a halálakor, a fizikai nap is elsötétült. Benne felragyogott a feltámadás napja.
 

5.      
Áldjon, Uram téged Hold nénénk
és minden csillaga az égnek;
Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!
A Hold nénénk és a csillagok éneke

Miután megénekelte a „naptestvér” dicsőségét, a nap fényét és ragyogását, Ferenc költői elmélkedésében az éjszaka fényeiről énekel: „hold nénénk és a csillagok”. Ferenc lelki ege szép, ragyogó.

A nap és a hold kozmikus kép-pár ott van az emberi psziché archeológiájában és az ősi vallások mítoszaiban. Ezt a képet személyesíti meg Ferenc költői intuíciójában: „naptestvér és hold nővér és a csillagok”. Amikor a napról beszél, akkor olyan jelzőket használ, amelyekkel tele vannak erővel, csillogással, azonban a hold és a csillagok képét szeretetteljes, gyengéd és csodálatot keltő jelzőkkel alkotja meg: fényesek, drágák, szépek. A hold és a csillagok Ferenc számára világító nővérek, amelyeknek világossága mindenekelőtt felvidítják.  Ezek a nőnem szimbólumai, és egyben Klára vonásait mutatják be.

 

Szél testvér éneke

6.      
Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásodat.

Miután Ferenc megünnepelte az ég fényeinek szépségét, magára ölti/felveszi és kifejezi, belélegzi és kilélegzi a levegő dinamikus könnyűségét/könnyedségét, amely életet ad és „fenntartja” a teremtményeket. A szelet öccsének nevezi. Mint minden más, a szél is testvére. A Szentlélektől újjá született lélek, Ferenc pünkösdi lelke, amely érzi a szél testvériségét „amely ott fúj ahol akar”, és nem tudod, hogy honnan jön, és hová megy. Sehol nem ver állandó gyökeret, mindig nyitott a nagy sugallatokra és a mély átalakulásra. A Lélek áradásának szimbólumát látja benne, amely megújít, amely által újjászületünk, amely mindig messze elvezet romba döntve minden akadályt. Ferenc számára minden szél jó. A szél, amely viharban fúj, az esőt vagy jégesőt hordozza, áldott ugyanúgy, mint a hűs szellő. Számára nem létezik rossz idő. Minden idő az ő ideje.
A víz húgunk éneke

7.      
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő,
oly drága, tiszta és alázatos.

Szent Ferenc a szelet a vízzel társítja. Szentírási képet felfedezünk fel ebben: „A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.” Hasznosnak tartja a vizet, hisz szomjat olt, megmos, felfrissít, feltölt, egészséget ad, és mindig a szellem purifikáló, életadó, megújító értékes eleme. Az 50. zsoltár hirdeti: „tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó.” Ferenc a közönséges vizet énekli meg, a mindennapi vizet, az ég vízét, a hasznos esőt, amely a földet áztatja, a barátságos forrást, amely a vándort felüdíti, a történelem és dicsőség nélküli patakot… Alázatos víz! Milyen meglepő és váratlan melléknév a vízre vonatkozólag! Az alázatos Ferenc megénekli a víz húgunk alázatosságát. Azért tartja alázatosnak a vizet, mert mindig lefele folyik. Ugyanakkor értékesnek, drágának nevezi. A víz nővér képében, az ember arra van meghívva, hogy újra felismerje teremtményi mivoltát; az ember nem egy házigazda, aki saját kénye-kedve szerint manipulálhat mindent mint egy tárgyat: a víz nővér testvéreként, az embernek tisztelnie és védenie kell az ő értékes alázatát

A tűz testvér éneke

8.      
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

Egy dicsőítő himnusz, amely a fény ragyogásából ered: a nap ragyogása, amely megvilágítja a nappalt és a tűz ragyogása, amely megvilágítja az éjszakát. Ezért van a fény, hogy szemeinkkel láthassunk, ne legyünk vakok. Szent Ferenc a szép melléknevet, a napra, a holdra, a csillagokra, és a tűzre alkalmazza, mindezek a fény és a világítás forrásai. Ez a fény a Teremtő dicsőségéről tanúskodik. A fény a dicsőség, amely megvilágítja a szemet. Mennyire messze van gondolkodásmódunktól a „tűz” testvérként való értékelése. A Tökéletesség tükrében olvashatjuk: „a szent sohasem akarta eloltani a tüzet, sem a lámpát vagy a gyertyát; oly nagy tisztelettel viseltetett ezen elem iránt. Hasonlóan azt sem engedte meg, hogy valamelyik testvér egyik helyről a másikra hajítsa a parazsat vagy a parázsló fadarabot, mint ez közönségesen szokás, hanem megkívánta, hogy az iránt való tiszteletből, aki a tüzet teremtette, kellő gyöngédséggel tegye le a földre.” Nagyon kifejező Ferenc párbeszéde a tűzzel, az izzó vas előtt, amelyet az orvos készített elő beteg szemének operálásához: „Tűztestvérem, ki olyan csodálatos vagy a teremtmények között, oly nagyon erősnek, szépnek és hasznosnak alkotott téged a Magasságbeli. Légy tehát ebben az órában könyörületes hozzám, légy udvarias, mivelhogy én módfelett szeretlek az Úrban. Kérem a fölséges Urat is, aki téged alkotott, mérsékelje hevedet, hogy enyhe égetésedet ki bírjam állani.” Az operáció után Ferenc társai felé fordult: „Ó ti kicsiny hitűek és hamar csüggedők, miért futottatok el? Igazán mondom nektek, hogy sem a tűz perzselését, sem a test fájdalmát nem éreztem.” „Ferenc számára a tűz szép, erős, hatalmas és vidám.” Ferenc a lángban a szeretet titkát véli felfedezni, amely átalakítja az ember szívét, felülemelkedvén minden félelmen és kétségen.

 
A Földanya éneke

9.     
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
És mindennemű gyümölcsöt terem,
füveket és színes virágokat.

Ferenc megénekli a föld anyaságát: a föld anya utal a Teremtő anyaságára. Az első megjegyzés a földről az, hogy „nővér”- „nénénk” Ferencnél a föld nővér és anya egyszerre. A föld Ferenc nővére, mert mint ő is, teremtmény. Ferenc újjászületésének drámáját, az ő megtérését egy Assisi melletti barlangban élte át, ahogyan Celanói Tamás írja. A barlang titka és mélysége, mint egy anyai öl, felszínre hozza Ferenc lelkének mélységét és megmutatkozik hivatásának végtelen és értékes kincse. Az életrajzok egyöntetűen beszélnek arról, hogy a föld barlangjaiban látott tapasztalat, gyakran megújul Ferenc életében hosszú napjai és éjszakái során. Carceri vadonjában lévő barlangok, Greccio barlangjai, Fontecolombo, Verna zord barlangjai, nem-e élő hagyaték mindannyiunk számára, nem-e arról a titokzatos egységről beszélnek a zarándokok szívéhez, amely Ferenc és a földanya nővér között volt? És életének teljén, meséli Celanói, a halálhoz közel, Ferenc az összes teremtményt Isten dicsőítésére hívja; és mondta testvéreinek: „ha látjátok, hogy elérkezett a végső órám, tegyetek le meztelenül a földre úgy, mint tegnapelőtt láttátok, és halálom beálltától számítva hagyjatok ott annyi ideig, amennyi egy mérföldnyi út kényelmes megtételéhez szükséges.” Ferenc földje nem egy „dolog”, nem egy áru tárgya az ember számára. Teremtmény, amely dicséri az Urat. Ennek a dicséretnek a szavai az anyai gondoskodást fejezik ki: „fönntart és kormányoz, sokféle gyümölcsöt terem és színes virágot”. Ebben az anyai gondoskodásban a Teremtő, a Nagyfölségű gondoskodása nyilvánul meg, akit a föld dicsőit, teremtményként, mint mi. És ezért ő a mi nővérünk. Ferenc újra felismeri és befogadja teremtettségének szegénységét, és szüksége van az összes többi teremtményre létezéséhez. Szüksége van a nap fényére és a tűzre, hogy ne legyen vak; szüksége van a tiszta levegőre a lélegzetvételhez; szüksége van a földre, amely fönntartja saját testét. Ferenc költői képében a föld nem csupán az anyag kiterjedése, amire az ember lábával ráléphet; hanem inkább haza vagy ház, amely gondosan védi az ember életét. Mindenki nővére és anyja. Nem az ember az aki a földet, a házat és a hazát építette; már előtte megvolt alkotva a föld az ő számára, azért hogy fönntartsa és kormányozza azt. A föld befogadta az embert hosszú évek és századok átalakulásában és környezeti változásokban, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy az ember megtalálja a földön a hazáját és házát, amelyet fönntart és kormányoz.…Sokféle gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat…. Ferenc költői képében a föld nem csak különböző gyümölcsök termelési helye, hanem különböző színes virágokkal és füvekkel felékesített hely. A régi életrajzok mesélik, hogy Ferenc azt akarta, hogy a testvérek kertjében mindig legyen fönntartva egy műveletlen rész, ahol a fű növekedhet tetszése szerint. II János Pál pápa így figyelmeztet: „a mai társadalom nem fogja megtalálni a megoldást az ökológiai problémára, ha nem vizsgálja fölül komolyan az életstílusát. A gondolkodás- és viselkedésmód igazi megfordítására van szükség. Ehhez a megtéréshez, az üzenet, Ferenc példáját ajánlja, az ő igazi és tökéletes tiszteletét a teremtés egysége iránt.”

A megbocsátás és a testi halál nővérünk éneke

10.    
Áldjon, Uram téged minden ember,
ki szerelmedért másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.

11.        
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

A Perugiai legendában és a Tökéletesség Tükrében olvasottak alapján a „megbocsátás” versszakát valószínűleg az Assisi-béli püspök és a podeszta kibékítésére szánta Szent Ferenc, a „halál nővér” versszakot pedig saját halálának közeledtével írhatta. Az Ének utolsó versszaka a „földanya nővér” 1225 őszén keletkezhetett; a „megbocsátás” versszaka 1226 júliusában; és a halálról szóló rész 1226 októberének első napjaiban. A Teremtmények Éneke Ferenc lelkének exaltációját fejezi ki, ugyanis megbizonyosodott az „ország” elnyeréséről, ami egy határtalan és értékes kincs, egy ajándék, amelyet szenvedései és gyötrődései ellenértékeként kapott. Boldogok, akik békességgel tűrik a szenvedéseket és gyötrelmeket, mert „megkoronáztatnak”, elnyerik az „országot”, a határtalan és értékes kincset, ajándékként. Ferenc Énekében befogadja az összes teremtményt létükben és tevékenységünkben, akik a Teremtő jelenlétéről tanúskodnak, rólad, Nagyfölségű, Mindenható és Jó: a nap, a hold és a csillagok, a szél, a víz, a tűz és a föld dicséri a Teremtőt. Az „ember testvér” hangja viszont hallgat. Az ember, aki megbocsát az Úr szerelméért, elviseli a gyötrődést és a szenvedést, énekké lesz: dicsértessél, én Uram, azokért, kik megbocsátanak szerelmedért…A Magasságbeli jelenléte a megbocsátó ember szeretetében van jelen. A dicséret hangja visszaadja az embert az Úrnak, aki jelen van benne, és a szeretetet hagyatékozza, amely megbocsát és békességgel viseli a szenvedéseket és gyötrődéseket. Szent Ferenc az 5. intelemben így ír:  „Szívleld meg, ó ember, milyen nagy kitüntetésben részesített téged az Úristen, mikor test szerint szeretett Fiának képére, lélek szerint pedig saját hasonlatosságára teremtett és alkotott. És íme, az összes teremtmények, melyek az ég alatt találhatók, a maguk módján jobban szolgálják és ismerik Teremtőjüket és készségesebben engedelmeskednek neki, mint te. És nem is a gonosz lelkek feszítették őt keresztre, hanem velük szövetkezve te feszítetted és feszíted meg újra meg újra, valahányszor a vétkekben és a bűnökben gyönyörűségedet találod.” A Krisztusközpontúság a ferences élet és gondolkodás támaszpontja, úgy tűnik, hogy ez, mint a legtisztább forrás árad Ferencnek ebben az eredeti elképzelésében, az ember méltóságára nézve. Ami az ember egyedülálló méltóságát alkotja, minden más teremtmény közül, hogy a teste Krisztus képe és a lelke Krisztushoz hasonló. Az ember így válik dicsőítő himnusszá a Teremtő számára. Krisztus van benne jelen, az ő képe, és hasonlatossága. De pontosan ez a kép és hasonlatosság teszi szabaddá az embert, szabadság, amely által közeledhet ehhez a méltósághoz, hogy ténylegesen önmaga legyen, visszautasítván az ő prototípusát, Krisztust. Ez a veszélye az ember méltóságának. Az ember bűne: visszautasítani prototípusának újra felismerését, annak dicséretét, dicsőítését és áldását, megtagadva önmagát, saját magából istent csinálva. Csak az ember az, aki szabadságában megvalósulhat, mint Krisztus képmása és hasonlatossága.  Szeretni úgy, ahogy ő szeret, megbocsátani az ő szerelméért, elviselvén a szenvedéseket, így befogadva a békét, mint ahogy a Krisztus-ember tette, felemelve a Teremtőhöz dicséretének énekét.

12.  
Áldjon, Uram, nővérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.

13.     
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, akik magukat megadták
te szent akaratodnak,
Második halál nem fog fájni azoknak.

Minden élőlény közül, csak az emberben van meg a meghalás tudata; ez a tudat, hogy a saját halálunk kikerülhetetlen végigkísér bennünket és az emberi faj alapvető jellegzetessége. Innen származik az érdeklődés életünk vége iránt. Saját halálunk tudata teszi föl félelemmel és aggódással a kérdést saját életünk értelmére nézve. Celanói második életrajza meséli, hogy Ferenc közel halálához, hívta a teremtményeket és társait, hogy dicsérjék az Urat; boldog találkozásban, mint egy vendéget fogadta a halált: „csak jöjj, halál nővérem”. A halál nővér éneke Ferenc örömteli találkozása és befogadása saját halálának. Íme az ember fejlődése, amely a haláltól való félelmét és aggódását, dicsérő és örömteli énekké alakítja át. Ferenc megkülönbözteti/elválasztja a „testi halált” a „második halál”- tól. A második halál - tól kell félnünk, amely abszolút rossz.

14.    
Dicsérjétek Uramat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
és nagy alázatosan szolgáljátok

Íme Ferenc üzenete, amelyet élete teljén figyelmeztetésképpen ajánl minden embernek. Üzenet, amelyet a teremtmények hangja különböző módon közvetít az ember számára, megjeleníti az apaság és anyaság szépségét, a Teremtő hatalmát, bölcsességét és jóságát. Az Istennel való kiengesztelődés üzenete ez, amelyre mélyen szüksége van a mai embernek. A teremtményekkel való kiengesztelődés üzenete ez, amelyre szükség van a mostani idők félelmében. Az erőitől szétszaggatott embernek önmagával való kiengesztelődésének üzenete ez. Ferenc üzenete: dicsérjétek, áldjátok, hálával és nagy alázattal szolgáljátok az Urat. Ez az üdvösség és a boldogság útja.

(Sík Sándor fordítása, módosítással)

Magyarázat többnyire: Vincenzo Cherubini Bigi

Assisi Szent Ferenc - A Teremtmények Éneke - alapján

 
Erdélyi Ferences Rendtartomány
Központi cím: 400112 Kolozsvár (Cluj-Napoca), Emile Zola 4, tel/fax. 0264/594676