Itt az új világgazdasági válság, amely nagyobb és pusztítóbb lesz, mint az elmúlt ötven év bármelyik válsága, csak az 1929-33-as eseményekhez mérhető. A dolog komolyságát jellemzi, hogy ma már szerte a világon szinte mindenki erről beszél, nem maradt csak a szűk közgazdászszakma belügye.
Azaz majdnem mindenki, mert kis hazánk politikai vezetése és szellemi elitje nemigen óhajt tudomást venni róla. A történelem kísértetiesen ismétli önmagát: a hetvenes évek olajárrobbanásai után keletkezett világgazdasági recesszió kapcsán szentül meg volt győződve pártunk és kormányunk, hogy hozzánk nem gyűrűzik be a hatása, hanem szép illedelmesen megáll az országhatároknál. Nem is tett semmit a negatív következmények kivédésére, s az eredmény közismert: az államadósság soha nem látott mértékű felhalmozódása.
Természetesen ma még nem lehet látni, hogy a válság miként is fog végigsöpörni a kontinenseken, meddig tart és milyen károkat okoz majd. Az azonban elég jól kitapintható, hogy rövid távú hatásaként instabillá válnak a pénzpiacok, megnőnek a kockázatok, emelkednek a kamatlábak, szűkülnek az exportpiacok. Egyszóval csupa olyan negatív következmény lesz, amely egy erősen eladósodott, stagnáló gazdaság számára igen komoly veszélyeket jelent. Igencsak fontos lenne tehát a kormány számára a sorok rendezése, a meglévő források célirányos felhasználása. Ehhez képest viszont utcai demonstrációk szervezésével, lehallgatási botrányok koreografálásával és más ehhez hasonló kisstílű hatalmi machinációkkal van elfoglalva.
Talán még az államadósság kezelésénél is súlyosabb problémát okozhat a lakosság eladósodottsága. Ha ugyanis a pénzügyi válság következtében jelentősen megemelkednek a kamatlábak és/vagy komolyan leértékelődik a forint, akkor az erősen el adósodott háztartások (arányuk ma már eléri az összes háztartás negyedét) óriási többletterhet kapnak a nyakukba. A tömeges fizetésképtelenség ebben az esetben elkerülhetetlenné válik, és igencsak meggyengíti a bankszektort. A kormány számára ebben az esetben nincs jó megoldás: ha magára hagyja a kereskedelmi bankokat, ezzel hozzájárul a válság eszkalálódásához, ha viszont mentőövet dob nekik, akkor a krízis időtartamát tolja ki.
A nagy válság nyomában hosszabb távon várható egy lényeges strukturális átrendeződés is, aminek következtében az energiaszektor és az élelmiszer-ellátás felértékelődik. Ahogy a hazai termelés és az önellátás is az üzemanyagárak tartós emelkedése, valamint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok elbizonytalanodása miatt. Ezekre a korszakos változásokra készülve tehát komoly forrásokat kellene átcsoportosítani az alternatív energiaforrások (szél-, nap-, geotermikus energia) hasznosítására, valamint a helyi szintű élelmiszerellátás kialakítására. Jelen helyzetben ugyanis a magyar mezőgazdaság nem hogy exporttermelésre nem képes, de még a saját ellátásunkat sem tudja biztosítani. Közgazdászaink azonban e helyett immáron hetek óta arról vitatkoznak, hogy vajon néhány százalékpontos adómérséklés elegendő lesz-e a nagy fellendülés beindulásához. S közben nagyvonalúan szemet hunynak a fölött, hogy az adórendszerünk koncepcionálisan elhibázott, túl bonyolult és igen bürokratikus.
A fejlett Nyugatról induló válság kialakulásában komoly szerepet játszik az a sajátosság, hogy az alacsony népességnövekedés következtében ezek a társadalmak elöregedtek és elkényelmesedtek, s így önerőből nem tudják megoldani az idősek ellátását. A fejlődő világ azonban egyre kevésbé tudja és akarja befogadni a fejlettek befektetéseit (amelyek döntően a nyugdíjcélú megtakarításokból keletkeznek), és egyre kevésbé tud vagy akar tartósan kevesebbet fogyasztani, mint amennyit termeltek. Ez pedig azt jelenti, hogy a fejlett országok egyre inkább saját magukra lesznek utalva. Ez ránk is vonatkozik: sürgősen kellene valamit kezdeni a demográfiai problémával és a rendszerváltás után feleslegessé vált egymilliós munkavállalói tartaléksereggel. A válság utáni időszakban ugyanis már bizonyosan nem lehet arra hagyatkozni, hogy majd a külföldi tőke biztosítja a termelést és az exportot, az olcsó keleti munkaerő pedig a hiányzó foglalkoztatást.
