Ma lekvár volt a reggeli, teával. Ki hogy fogja föl ezt a valóságot?

Falánk, hasát szerető ember: Mi ez? Csaaak lekvár? Há mér? Ez már mégiscsak túlzás!

Nekem minden mindegy ember: Ez is eltelik valahogy, megesszük.

Pökhendi: Sebaj, haver, megyek miccsezni a vendéglőbe, megmutatom én, hogy ez nem kaja, amit ma adtak nekem.

Optimista: Holnap jobb lesz!

Pesszimista: Még lesz a héten egyszer lekvár reggelire, hogy a fene egye meg!

Gyerek: e jó!

Ma a szentmisében Páli Szent Vincére emlékeztünk, aki a szegények pártfogója, gondozója és a papság képzője volt.

Az egész mise szövege, a szentírási részek, a pap szavai mind arról szóltak, hogy tenni kell a jót, hogy szeretni kell egymást, hogy a szegényeket segíteni kell, a betegeket ápolni.

Én mit teszek? duzzogok a reggeli miatt vagy könnyes szemmel, alázattal török le a szeletből és áhítattal veszem számba, emlékezve az utolsó vacsorára? Ahonnan Krisztus nem menekült el félelmekkel eltelten, remegve, hanem vállalta értünk a kínhalált is. Mert annyira szeretet minket. Mert meg akart halni értem, érted... önként...

Amikor a szilvalekvár édes, fahéjas aromája átjárja nyelvemet, számat, adok-e hálát a mindennapi betevőért? Megtanítom-e a gyerekemet arra, hogy minden morzsát becsüljön meg?

Hálás vagyok Istennek a ma reggeli lekvárért, mert ma sem hagyott minket étlenül, mert a gyerekek nevetve reggeliztek és maszatosak voltak és ragadt a puszijuk. Meg az edénytörlő is lekváros volt. Hálás vagyok, mert tudom, hogy szerte a világon minden percben legalább egy gyerek hal meg éhen. Az nem jó halál, nem olyan, hogy összeesek oszt vége. Hónapokig szenved az ember, aki nem jut elegendő táplálékhoz, mindig olyan kicsi jut neki, hogy pillanatnyilag életben marad, de a szervezet a folyamatos kevés táplálkozás miatt legyengül. Eljön a perc, hogy leül az út szélére és várja, hogy legyen már vége, hogy ne érezze az a folytonos marást a gyomra tájékán, hogy nem kelljen már sírni..

Vagy jöjjön már egy Vince és ápoljon, etessen, vigasztaljon...mentsen meg...

Legyünk ma Vincék mi is, apró kicsi tetteinkben dícsőítsük Istent! Adjunk be gyógyszert a betegnek, itassuk meg friss, hűsítő vízzel, takarjuk be és olvassunk neki valami szépet, hogy tudjon elaludni. Töröljük le gyermekünk könnyét, ha elesik és mosolyogva tálaljuk ki neki az ételt, akármilyen egyszerű legyen is az. A szeretettel átnyújtott étel százszor táplálóbb és jobban is esik.

Ma reggel ismét az jutott eszembe, hogy gyerekeink Isten ajándékai, akármilyen pimaszok és gonoszok, akármilyen büdösek és nem akarnak se tanulni, se jók lenni. Hát mérjék le a mi jóságunkat, szeretetünket, kereszténységünket gyerekeinken. Alakítsuk át őket jóvá, szelíddé, alázatossá. Tanítsuk meg őket megbecsülni minden percet, mit jóval tölthetnek el, tanítsuk meg őket tisztelni és segíteni a betegeket, időseket. Ne azt lássák, hogy tunyák, lusták vagyunk, hogy csak nézünk ki a fejünkből és semmittevéssel szórakozunk.

Szeretném, ha gyerekeim előre engednék az idősebbeket, ha elvennék tőlük a nehéz szatyrokat, ha észrevennék az asztalnál, hogy elfogyott a kenyér és örömmel szolgálnák ki társaikat. Szeretném, ha tisztán tartanák környezetüket, ha meg tudnák művelni a konyhakertet, ha megtanulnák hogy kell ellátni egy családot, ha mindig kedvesek és mosolygósak lennének. De legfőbb kívánságom az lenne, hogy Istent szeressék. Mert ha Istent szeretik, betartják parancsait, akkor jók lesznek, segítőkészek, alázatosak, vidámak és semmi sem fog nehezükre esni.

Hogy mindezt elérjem, én is ilyen kell legyek. És te is, rád is vonatkozik.

Finom volt a mai reggeli lekváros kenyér, a cukros-citromos tea, gyerekeim arcán ezt láttam. Merthogy mosolyogtak és jó volt a kedvük. Neked finom volt-e a reggelid?

Noémi