Morcosan ébredtem, mindenem fájt, a derekam nyilallt, a lábfejem sajgott és legszívesebben levertem volna a csergőórát.
Semmi kedvem sem volt fölkelni és megkezdeni az új napot. Vasárnap volt, misére kellett menni és erre sem volt valami nagy kedvem,- ándungom-, ahogy nagyanyám mondta valamikor, Isten nyugtassa szegényt!
A kinti levegő valami édes mámort hozott magával, olyan eső utáni, nedves porszagot, ami mégis jólesően támadta orromat. Mélyet szippantottam és érezni véltem a tavasz illatát, hallottam a hóvirágok neszét, ahogy utat törtek maguknak a megavasodott hamuszürke hó alól a fény felé. Kissé távolabb rigók, vagy talán pacsirták köszörülték hangjukat, még bátortalanul, fázósan dalolgattak, ígérvén a szebb nótát, ha majd melegebb lesz.
Kelletlenül készítettem a reggelit házam népének. Erőt vett rajtam a tavaszi fáradság, nehezemre esett minden mozdulat. Gyerekem lekvártól maszatos arca sem tudott jobb hangulatba hozni. No, itt már komolynak tűnt a baj, ez máskor nevetésre bírt, de akkor csak bosszankodni tudtam. Legjobban magamra haragudtam, nem tudtam elfogadni, hogy ilyen rossz passzban voltam.
Mise előtt pergett a Rózsafüzér az emberek ujjai közt, mormogó imák hallatszottak – máskor ez áhítatra hangolt, akkor semmit sem éreztem. Már-már elmerültem az önsajnálatba. Mi lesz velem, megint egy mise, ami el fog telni és bennem semmi sem fog megmozdulni? Megint gondjaim, terveim, álmaim fognak kavarogni bennem és nem fogom meghallani az evangélium üzenetét? Így morfondíroztam magamban, amikor a csöndet egy furcsa zaj törte meg: kopp, kopp, ütemesen, egyenlő időközönként szólalt meg. Hajlott hátú, 20 év körüli lány közeledett az első padsor felé. Mankói okozták a szokatlan zajt. Kopp, még egy fájdalmas lépés, kopp, egy sóhaj. Minden lépés torz mosolyt hozott a lány arcára, küzdött a fájdalommal, a centiméterekkel. Végre elérte célját és leülhetett. Háta mögött egy másik lány jött, szépen, egyenletes mozdulatokkal, fájdalommentesen. Arcán a Down- kór jeleit viselte, mint más a szépségverseny koronáját. Jött a harmadik is, őt ketten támogatták, imbolygó lépteit így is nehezen tudta kordába tartani. Jobbra-balra dőlt, annak függvényében, hogy melyik lába engedelmeskedett jobban. Volt egy negyedik is, őt már homályosan láttam, mert valami a szemembe repült és dörzsölgetni kellett....
Minden állfájdalmam, önsajnálatom, szomorúságom, levertségem eltűnt. Ott volt négy lány, négy kísérővel. Fele speciális, fele nem a társaságnak. Nem is tudom kit csodáltam jobban: a betegeket, akik minden fájdalmuk ellenére is eljöttek a templomba, vagy a kísérőket, akik minden pillanatukat rászánták arra, hogy fényt vigyenek az előbbiek életébe? Városunk fürdőiről híres, ezek az emberek fizikai gyógyulást keresve jöttek ide, de emellett lelkükről sem feledkeztek meg. Ó, hogy szégyelltem magam rossz hangulatomért! Hisz nem kell nekem mankó, hogy megkezdjem a napot, tudok járni, egyedül öltözni és érhetően imádkozni! Rájuk néztem és erő töltött el, csodálkozva tapasztaltam, hogy valami jó árad ezekből az emberekből, valami, ami megnyugtató és békés.
Áldozáskor mind a nyolcan odatámolyogtak az oltárhoz, ki azért, mert lábai engedetlenek voltak, ki azért, mert két ember helyett kellett lépjen, támaszkodjon. Sírva néztem hogy áldoznak. Arcukon olyan mosoly tündökölt, mint aki bizonyossággal tudja: ez a kereszt csak ideiglenes, a mankó valamikor sutba kerül és ők vidáman, énekelve fognak szaladgálni az örök hazában. Éreztem, hogy ők tudnak valami édes titkot, amit én még nem...ők már elfogadták azt, amit kimértek rájuk, nem zúgolódtak, nem szomorkodtak. Talán kicsit szisszentek, ha nagyon fájt a lépés.
Nem tudom kik voltak ezek a lányok, lehet, hogy soha nem fogom látni többé őket, de mély nyomot hagytak bennem. A keresztet derűsen is lehet vinni, zokszó nélkül.
Lehet segíteni a keresztet vivő emberen, türelmesen, kedvesen.
El lehet fogadni Isten akaratát, akkor is, ha ez emberileg érthetetlen.
Köszönöm nektek, mankós, csoszogós, vidám, mosolygós lányok!
Kolozsi Noémi Bernadette,
Kovászna
