Az Otthonunkban immár három hónapja létezik a sok, színes és hasznos program mellett egy új is, amelyen vasárnap esténként a IX-XII. osztályos diákok szoktak részt venni, egy nevelőnő vezetésével.

Ezen összejövetelek alkalmával megpróbáljuk egy tapasztalt felnőtt segítségével megérteni és megtudni az élet fontosabb lépéseit, szakaszait. Beszélünk különböző témákról, véleményeket próbálunk alkotni, célokat kitűzni a következő hétre... Nemrég az egyik cél a következő volt: a fiúk a tavaszi nagytakarítás alkalmával gyűjtsék össze a már nem használt ruháikat és adják oda egy testi fogyatékkal élő, az utcán kolduló, de tisztességes férfinak.

Mi, a lányok „nagyobb fába vágtuk a fejszénket”, ugyanis egy olyan lányt akartunk meghívni magunkhoz egy délután, aki nagymértékben idegrendszeri problémákkal küzd, a VIII. osztály befejeztével nem folytathatta tanulmányait és nem utolsó sorban ő az a lány, aki, amíg iskolába járt, a folyosók és a saját osztályának céltáblája volt, a sok cinikus beszólás és a megvetettség megkeserítették életét.

Amíg iskolába járt gyakran beszélgettem vele a folyosókon. Mindig nevetett, amikor látott, csak néha panaszkodott a környezete viselkedése miatt...

Kis apróságokat adtam neki, ezután még inkább barátságosabbá és bátrabbá vált... álmai, tervei voltak az iskola elvégzése után, annak ellenére, hogy kénytelen volt többször osztályt ismételnie... fodrász vagy nővér szeretett volna lenni...

Miután befejezte az általános iskolát, már egyre ritkábban lehetett látni... néha templomban vagy a városba sétált az édesanyjával...

Már volt rá példa, hogy szintén a vasárnap esti beszélgetések hatására, macival és ruhával leptük meg a lakásukon.... leírhatatlan volt a fogadtatás és a tiszta öröm, amit tapasztalni lehetett, amikor ott jártunk... hosszú ideig mesélte az édesanyja, hogy a lánya beteg, ezt pedig az iskolában nem vette figyelembe szinte senki, így gyakran megalázták ahol és ahogy tudták...

Most, Húsvét áldott ünnepe előtt, a nevelőnővel együttesen késztetést éreztünk arra, hogy valamilyen formában újra megörvendeztessük Őt.

Végül úgy határoztunk, hogy meghívjuk magunkhoz. Mielőtt eljött volna az a nap, felkerestük őket és elmondtuk szándékunkat... újra nagyon örült.

Két nap múlva, amikor utána mentünk, már türelmetlenül várt az út szélén az édesanyjával... először bosszús volt, amiért megvárakoztattuk, de megértette, hogy ő jött korábban, mint ahogy megbeszéltük- de azt hiszem, hogy érthető volt az izgalma...

Elindultunk az Otthon felé... közben áradt belőle a szó..míg megérkeztünk. 12-13 lány és a nevelőnő izgatottan várt ránk...

Csupán egy óra állt a rendelkezésünkre, de ez az idő mintha csak 10-15 perc lett volna... mindenki megkínálta őt az aznapi uzsonnájával és közben a nem mindennapi vendégünk rengeteget kérdezősködött, beszélt és nevetett, majdnem mindenkitől megkérdezte, hogy mi akar lenni és ő pedig újból elmondta személyes álmait a jövővel kapcsolatosan és azt, hogy mennyire szeretne ő iskolába járni, de a felsőbb hatalmak nem engedik....

Elgondolkodtató... mi, akiknek megvan minden lehetőségünk a tanulásra, az iskolába járásra, sokszor lusták és közömbösek vagyunk a tanulás iránt, egyszerűen azért, mert unjuk vagy valami ilyesmi.... más pedig, aki szeretne, de nem tud, úgy kívánkozik tanulni, mint ahogy mi szórakozni- azt hiszem, hogy a leírtak nem túlzások...

A beszélgetés végén közösen játszottunk... jó volt látni az élni akarását, a felszabadultságát és azt a mosolyt, amely mindvégig arról árulkodott, hogy jól érzi magát a társaságunkban...

Hazainduláskor azt ígérte, hogy, ha még utána megyünk, akkor ő szívesen eljön hozzánk... az édesanyjának is boldogan újságolta, hogy milyen jó volt a lányokkal...

Nekünk is nemcsak jó, de felejthetetlen is marad ez a találkozás. Egy beteg lány, de tele jóindulattal és tiszta érzelmekkel...

Bár elfogadta, hogy nem tudja elérni gyerekkori céljait, mégis a maga módján megpróbál hasznos tagja lenni a társadalomnak.

Talán a többség sajnálja vagy épp megveti az ilyen személyeket, de jó lenne néha figyelni rájuk, hiszen nagyon mély és őszinte lelki világgal rendelkeznek.

A krisztusi szeretet a felebaráti szeretetünkben nyilvánul meg... Húsvét közeledtével jó volna arra törekedni, hogy gyakoroljuk a felebaráti szeretetet, az alamizsnálkodást és az elesettek gyámolítását.

Tegyük széppé és meghitté a megváltás szent ünnepét, hogy a drága Üdvözítő legalább a mi részünkről ne érezhesse a megvetést és főleg ne a „keresztre vele” kiáltást.

Jonica Xénia,
Kovászna
2013.03.28