A Kovászna megyei Árkos már rég felkeltette a figyelmemet. Először Böjte Csaba könyvében (Szövetség az életért) figyeltem fel rá.

Akkor azt hittem, hogy kisbabákat megmentő otthonról fogok olvasni, mert egy ferences nővér karjában gyönyörű, mosolygós kisbaba volt látható. A későbbiekben derült ki, hogy egy kevés lelket számláló, de annál nagyobb felelősséggel bíró házról van szó. A kismamaotthon egyszerre öt anyának és csecsemőjének tud menedéket nyújtani. Sokszori elhatározás után az elmúlt napokban végre ellátogathattam Árkosra, és bepillantást nyerhettem a ház életébe.
A kora délelőtti órákban érkeztünk meg Árkosra. Mindjárt egy kedvesnővér, Regina szaladt elénk. Mosolyogva közölte, hogy azonnal előkeríti a ház vezetőjét, Tarzicia nővért, akivel telefonon egyeztettünk, hogy látogatóba érkezünk hozzájuk. Igazából villámlátogatást terveztünk, de hamar kiderült, hogy hosszabbra fog nyúlni az ottlétünk.
Felemelően szép órák következtek ezután. Teréz nővér gulyást főzött az udvaron, páran sürögtek-forogtak körülötte, mi segítettünk neki asztalt teríteni, közben a ferences nővérkékkel ismerkedtem. Néha felbukkant egy-egy kisgyermekes asszony babakocsival. Kora délután az is kiderült, miért a nagy készülődés – elmaradt névnapokat ünnepeltek. Két anyukának és egy nővérnek az elmúlt napokban volt a neve napja. Örömmel köszöntötték a pici gyermekével a szülészetről nemrég hazajött édesanyát. Az ünnep pillanatát megörökítettem, a képen az ünnepeltek, néhány anyuka és a munkatársak láthatók. Egy anyuka épp a kórházban volt, hogy világra hozza a babáját. Az ebéd után a nővérke megmutatta a házat. A földszinten ebédlő, mellette a pici konyha, valamint a nappali a fogadóirodával. Az itt lakó fiatal anyák gyermekeikkel az első emeleten laknak, itt kapott helyet egy kicsi kápolna is, melyben Szent Gianna Beretta Mollától őriznek ereklyét, aki élete árán is vállalni merte azt, amit napjainkban kevesen: az önzetlen, áldozatkész anyaságot.
Megtudtam, hogy az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthont 2004-ben külföldi segítséggel hozta létre a Pro Vita Hominis Életvédő Társaság, amelynek vezetője épp ott jártunkkor is benézett egy pillanatra az otthonba: dr. Kovács Zita elnök asszony. 2005-ben az otthont a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vette át, de azóta is szoros a kapcsolat a Pro Vita Hominis, a Szent Ferenc Alapítvány és az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei között, akik a kismamaotthont működtetik. Azt hiszem, sok-sok oldalas beszámolót lehetne írni a Pro Vita Hominis Életvédő Társaság és az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővéreinek munkájáról. Most legyen elég annyi, hogy mint keresztény embe – reknek valamennyiünknek kötelessége védeni az életet a fogantatás pillanatától. A civilizált Európában – úgy tűnik – már minden élet védelmet érdemel, a növényeké is, az állatoké is, csak az embereké nem. Az emberi életet pénzben, anyagi javakban, karrierben és sok más egyéb dologban mérik, s amikor ezek nincsenek meg, akkor már nincs joga a megfogant életnek megszületnie.
Az árkosi nővérek az elmúlt hat évben harminc kismama sorsának a l a – kulását segítették, a legfiatalabb 14 éves volt. A kismamaotthonban a feladatok sokrétűek, de mindenkinek megvan a saját munkája. A nővérek mindanynyian képzett szakemberek, akik szeretettel végzik a rájuk bízott feladatokat. A házon belül nagy kihívásoknak vannak kitéve, mert minden feladat rájuk hárul. Megtanítják az édesanyáknak a kisbabák gondozását, és felkészítik a tapasztalatlan, fiatal lányanyákat. A nővérek szeretnék, ha a befogadott kismamák az otthon nyújtotta biztonságban töltenék el azt az egy évet, ameddig náluk maradhatnak. Az anyák számára sokszor még a legalapvetőbb dolog is nehézséget okoz, mert ahonnét jöttek, nem kaptak szeretetet. A kedvesnővérek segítenek, hogy az anyukák minél szorosabban kötődjenek születendő vagy már megszületett gyermekükhöz.
Erdélyben, főleg a Székelyföldön már elterjedt a híre, hogy az áldozatkész nővérek munkájának eredménye van, mert messzebbről is kerülnek hozzájuk anyukák. A nővérek nem ijednek meg a kihívásoktól, Istenbe vetett hittel újra és újra nekifognak egy-egy megoldhatatlannak tűnő feladatnak. Sokszor meg kell küzdeniük a bürokráciával is, de nem adják fel. Köszönettel fogadják a támogatók által eljuttatott adományokat. „A kisbabák megnyitják az emberek szívét. Sok babaruhát kapunk – mondja halkan a nővérke –, de az édesanyáknak is szükségük volna dolgokra, amiket bizony, nekünk kell előteremtenünk.
Sokba kerül a ház fenntartása, és természetesen sok munkába kerül az is, hogy az itt töltött egy év után találjunk nekik olyan helyet, ahol élhetnek, mert az élet megy tovább. Az életben tovább kell lépni, és amikor innen kikerülnek, nem tehetjük meg, hogy magukra hagyjuk őket. Legtöbbjüknek nincs hova mennie, mert a párja elűzte otthonról, vagy verte. Volt, aki hét hónapos terhesen egy padon, a szabad ég alatt tengette az életét napról napra.”
Szívfájdító élettörténeteket hallottam, de bizalommal töltött el az, hogy láttam, a nővérkék milyen szeretettel fogták ölbe a piciket, az anyukák pedig mosolyogtak – van remény, mert az életet adó jó Isten gondoskodik róluk is.
Nem volt könnyű elköszönni a nővérkéktől, az anyukáktól, késleltettük még az időt azáltal, hogy megkértük Francesca nővért, mutassa be Árkost. Körülvezetett bennünket az 1300-as lakosú faluban. Három felekezet él itt egymás mellett: az unitárius, a református és a katolikus. Gyönyörű sétát tettünk Szentkereszti Zsigmond báró falu közepén található kastélyának parkjában.
Azért csak eljött a búcsúzás ideje. Szívünkben hazahoztuk az árkosi nővéreket, a gyönyörű élményeket, melyeket átélhettünk náluk, és a jó Istennek ajánlva, imáinkba foglaljuk őket.

Mészáros Angelika
Remény, Felvidéken megjelenő katolikus hetilap