Böjte Csaba ferences szerzetest nem kell bemutatni olvasóinknak, aligha él olyan ember a Kárpát-medencében, aki ne hallott volna róla és az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekmentő tevékenységéről. Nemes hivatásáról lapunknak is nyilatkozott már, ezúttal azonban nem a munkájáról kérdeztük, hanem azokról az általános gondokról, nehézségekről, amelyekkel valamennyien szembesülünk életünk során.

– Megdöbbentő számokkal találkozunk, ha utánaolvasunk a családon belüli erőszakról, szenvedélybetegségekről, erdélyi falvakból való tömeges kivándorlásról, az internet veszélyeiről, betegségekről, balesetekről szóló kimutatásoknak, de valamiért hallgatunk ezekről... Vegyük sorban. Az Ön tapasztalatai szerint hol szokott elbukni a legtöbb házasság, és hogyan lehetne elkerülni ezeket a csapdákat?

– Elég sok ember életébe beleláttam az elmúlt huszonöt év alatt, hisz több mint hatezer gyermeket fogadtunk be idáig, de egyik sem azért került hozzánk, mert a terroristák, kommunisták, románok vagy bárki más szétverte volna a családját. Szinte száz százalékban belső gondok bomlasztják szét a családokat, melyeket általában vissza lehet vezetni a tíz parancsolat valamelyikére. Ha Isten akarata szerint élnénk, ha megtartanánk a szeretet parancsát, akkor a törvényszékekkel, börtönökkel együtt a gyermekvédelmi otthonokat is bezárhatnánk, sőt, talán az orvosságok egy jó része is ott maradna a patikában. Úgyhogy nagyon fontos lenne felszámolni mindenekelőtt a családon belüli „terrorizmust”. Egyrészt a verbálisat, amikor pletykálunk egymásról, vagy kiabálunk, veszekedünk, rágalmazzuk a társunkat, néha olyankor is, amikor tudjuk, hogy nem egészen igaz, amit állítunk, mert eltúlozzuk a hibáit, bűneit.

Másrészt a fizikai terrort is fel kellene számolni, mert sajnos ez is jelen van a családokban.

Sok olyan nő keresett meg engem egy-két-három-öt gyerekkel, akit elhajtott a férje, és olykor még a fejsze fokának a nyoma is látszott a vállukon, karjukon. A testi-lelki sebek közül egyesek nem gyógyíthatóak, és ártatlan gyermekek sírnak, mert hiányzik nekik apuka, anyuka, vagy mindketten. S olyan nehéz megmagyarázni nekik, hogy nem ilyen a világ, hogy másképp is lehetett volna csinálni...

– A kimutatások szerint gyakran a szenvedélybetegségekből fakad a családon belüli erőszak. Lehet-e általánosságban beszélni a szenvedélybetegségről? Mi az oka, hogyan lehet elkerülni?

– Egyetlen bűn sem boldogít, én nem láttam még olyant, hogy ha valaki elkövet valami rosszat, attól neki jobb lesz, vagy a végén diadalmaskodik. A gonosz lélek ilyen-olyan örömöket rak a maga horgára, melyeket mi bekapunk, és általában előbb a testünket, aztán a lelkünket is elragadja. De azt mindenkinek tudnia kellene, hogy ezek nem megoldások, hanem zsákutcák.

Az egyetlen megoldás életünk gondjaira-bajaira az, hogy szeretünk.

Jézus Krisztus nem bóvlit árul, ő ezt az egyetlen parancsot adta nekünk, a szeretet parancsát. Olyan nagy pofával mondjuk a gyermekeknek, hogy „ne nyafogj a házi feladat mellett, hanem oldd meg!”, de mi vajon meg tudjuk oldani a magunk problémáit? Az élet, mint egy nagy tanítómester, különféle feladatokat ad nekünk, felnőtteknek is, amelyek mellett nem kiabálni kellene, vagy felborítani az asztalt, esetleg alkoholt fogyasztani, hanem nyugodtan, higgadtan meg kellene oldani ezeket, mert ezáltal többek, jobbak, erősebbek leszünk. Nincs olyan feladat, amit Isten segítségével ne lehetne megoldani. Jó dolog egy feladatnak nekifeszülni, nyafogás vagy ordítás helyett ebbe kellene fektetni az energiát.

– A médiának, világhálónak köszönhetően rengeteg inger ér bennünket manapság, és a különböző vélemények, nézőpontok kereszttüzében olykor nagyon nehezen tudunk dönteni. Ön nem szokott ilyen helyzetbe kerülni?

– Természetesen én is kerülök nehéz helyzetbe, ilyenkor mindig az evangéliumot tekintem iránytűnek a magam számára. Én meg vagyok győződve arról, hogy Jézus Krisztus nem akar becsapni, félrevezetni bennünket, hanem, ahogy mondani szokták, tényleg tudja a tutit.

És mielőtt bárki megmosolyogná a Bibliát, érdemes elgondolkozni azon, hogy a tudósok szerint a világnak körülbelül 4,6 százalékát ismerjük.

Csupán az atomi szerkezetű anyaghoz értünk valamicskét, persze itt is rengeteg kérdés van még, de a világunkat meghatározó többi 96 százaléknyi titokról sejtésünk sincs. Beszélünk például a gravitációról, de még nem sikerült kideríteni, hogy ez mitől van. Vagy beszélünk az univerzumról, azt mondják, nagyjából 13,8 milliárd fényév nagyságú a világmindenség. Vajon hány galaxis van ebben? Lehet, hogy kétmilliárd, lehet, hogy kétszázmilliárd. Nem csillag, hanem csillagrendszer... Még azt sem tudják pontosan, hogy a mi csillagrendszerünkben, a Tejútban hány csillag van. És vajon van-e más bolygó, van-e fekete lyuk, és abból hány van a mi galaxisunkban? Magától működne ilyen jól minden? Valakinek tudnia kell ezeket a titkokat, nem? Éppen ezért én a gyermeknevelésben és az egész életvezetésemben a Jézus receptjeit próbálgatom, és azt látom, hogy ezek jó receptek, előre vezetnek, a lehető legjobban oldják meg a problémákat. A Jézus tanítása szerint bántam a hatósággal, megkaptam az engedélyeket az alapítvány házaira, amikor még törvény sem volt erre. Igyekszem nem a félelmeimre, belső indulataimra hallgatni, hanem a szeretet parancsára. Csak ez a járható út, aki ezen jár, biztos, hogy célba ér.

– Csaba testvérnek is vannak indulatai? Hogyan kezeli ezeket?

– Nagy kérdés, hogy mi legyen az, ami meghozza a végső döntést az emberben. Legutóbb a Szent Józsefről elnevezett templomban miséztem itt, Sepsiszentgyörgyön. Biztos, hogy Józsefben is megszólalt a sértett büszkeség, amikor látta, hogy Mária nagy hassal jött haza Erzsébettől, de nem kezdett el hirtelen üvöltözni vele, amikor találkoztak a fél hetes tevekaraván érkezésekor. És otthon sem borította rá az asztalt, nem csinált jelenetet. Azt írja a Szentírás, hogy elcsendesedett, és eldöntötte magában, hogy Máriát szépen, titokban elbocsátja. Az ember hozhat döntéseket a primer, állati szinten is – hangulata, vágyai alapján, mint a lovak, disznók, tehenek... Ha egy tehén meglátja a nagymama virágját, egyszerűen odamegy és lelegeli, nem fogják magasztos esztétikai megfontolások vezérelni a döntésében. Sajnos ezen az állati szinten születik a legtöbb döntés a mi életünkben is. József nem így döntött, hanem mérlegelt. „Nem értem, hogy miért várandós Mária, de ő nem bántott engem, ezért én sem bántom, hanem elbocsátom titokban” – gondolta magában, és imádkozott, és az Úr megszólította őt. Ha József nem így döntött volna, ha nem tudott volna felülemelkedni az állati ösztönein, ma biztosan nem lenne temploma Sepsiszentgyörgyön. Mi is folyamatosan döntéshelyzetben vagyunk. Vajon a vágyaink, ösztöneink irányítanak a döntéseinkben, vagy elcsendesedünk és őszintén magunkba nézünk? A lelkiismeretünk hangja Isten hangja az életünkben.

– Az idén sokat utaztam, és mindig felvettem a stopposokat, akik általában idős falusi emberek voltak. Kérdezgettem őket az életükről, és szomorúan hallottam, hogy valamennyiüknek külföldön élnek, dolgoznak a gyerekei, olykor a férjük-feleségük is. Vajon mi lesz így 20–30 év múlva a falvainkkal?

– Abban is hasonlítunk az állatokra, hogy a csordaszellem ad nekünk biztonságot.

Én azt gondolom, jelenleg nem olyan rossz a helyzet Erdélyben, Székelyföldön, hogy el kellene innen menekülni, itt is lehet rengeteg pénzt keresni, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több lehetőségünk van itt, barátaink, hozzátartozóink között az emberhez méltó élethez.

Kár, hogy az iskoláink nem tanítanak meg bennünket gondolkodni, boldogulni a világban, nálunk a tanítás csak az elméleti tudás átadásából áll. Így aztán mindig mástól várják a megoldást a gyermekeink. Várják, hogy valaki pénzért odaállítsa őket a McDonald’sba vagy uborkát szedni messze idegenben. Miért nem próbálunk abból megélni, amit örömmel végzünk? Ér annyit a pénz, hogy eladjuk érte az életünket? 50 bani alatt van a kukorica ára, 10 kiló kukoricát eszik meg 100 tyúk egy nap alatt, tehát egy 15 lejes cigaretta árából 300 tyúknak lehetne biztosítani a napi betevő falatot, a friss tojást pedig el lehetne adni a piacon vagy vendéglőknek. Ugyanennyi pénzből lehetne hat disznót tartani, eladni, levágni, egészséges húst fogyasztani... Jobb külföldön rabszolgának lenni? Miért mindig azt várjuk, hogy mások döntsenek helyettünk? Ha nem tudjuk megoldani, hogy megéljünk itthon, a szülőföldünkön, akkor az egész népünk a süllyesztőben fogja végezni. Én azért hoztam létre annyi gyermekvédelmi központot, mert bízom a jövőben. Mi a gyereket tényleg arra próbáljuk nevelni, hogy ő maga vegye észre a feladatát és a megoldásokat is. Mi más célja lehet egy iskolának, mint megtanítani a gyermeket arra, hogy szellemi, fizikai adottságait felhasználva becsületes munkával meg tudjon élni a szülőföldjén? Nem az a legnagyobb baj, hogy megbuknak az érettségin, hanem az, hogy elveszett emberekké válnak... Ezért nagyon el kellene gondolkodni a tanügyben. Ha nekem mondjuk telefongyáram volna, és száz legyártott telefonomból csak húsz működne, akkor azt a gyárat be kellene zárni. Ha egy iskola csak arra tudja megtanítani a gyerekeit, hogy azok vonatjegyet vásároljanak, és elhúzzanak messze idegenbe rabszolgának, akkor az az iskola nyugodtan bezárhatja a kapuját.

– Életünk folyamán valamennyien átélünk súlyosabb betegségeket, veszteségeket, gyászt. Hogyan lehet túllendülni ezeken a megpróbáltatásokon?

– Vannak olyan helyzetek, amelyeket nem lehet megoldani, amelyek fájó sebként ott maradnak a szívünkben, az életünkben. De mindig mondom a gyermekeimnek, hogyha úgy bicikliznek, hogy mindig hátra néznek, akkor nagyot fognak esni.

Ha egy focicsapat kap egy gólt, s leül nyafogni, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, akkor az ellenfél még rúg nekik vagy négyet-ötöt, nem?

A legfontosabb az, hogy megpróbáljuk elkerülni az újabb csapásokat. Ha valakinek nincsen apukája, azt én nem tudom megoldani, de abban próbálok neki segíteni, hogy ettől függetlenül sikeres legyen az élete. Hogy merjen előre nézni... A minap odajön hozzám egy kislány, és azt mondja: „vajon miért nem hívott fel anyukám egész nyáron?” Mondom neki: „te kicsi szívem, milyen borzos vagy”. „Nem is vagyok borzos” – válaszolja, mire jól összeborzoltam a haját, az orrán csavartam egyet, jó magasra feldobtam, kifogtam, s elkezdett kacagni. Nem tudtam megoldani a problémáját, de talán sikerült túljuttatni a holtponton. Ha a patak, amely csordogál lefelé a Hargitáról, nekimegy egy kőnek, nagyot loccsan, de nem áll meg búslakodni, hogy miért ilyen szerencsétlen, hogy tudott pont vele ilyen történni, hanem csobban egyet felette vagy mellette, és megy tovább... Történtek már és ezután is fognak még történni bajok, gondok, tragédiák – életünk nagypéntek árnyékában zajlik. Nagypénteket Jézus sem tudta megoldani, ott csak kereszt volt, vér és halál. De tudta, hogy érdemes kitartani, tovább menni, mert húsvét hajnala is el fog jönni. Nekünk is ez lenne a feladatunk: hogy merjünk bízni a jövőben.

www.3szek.ro