Jó sok kilométert tett meg az elmúlt 25 évben. Autóval, repülővel, időnként hajókkal, és persze az apostolok lován, gyalog is. Nincsen kilométer hiánya. Hogyan bírja?

Jézus Krisztus azt mondta, menjetek el az egész világba, és hirdessétek az evangéliumot. Isten szolgája vagyok, és próbálom komolyan venni ezt a felkérést. Nemrégiben jártam Ausztráliában, bementem a Csendes Óceánba, nyakig. Akkor elmondtam, Uram, na, eddig tudtam eljönni, tartottam egy szép kis prédikációt, hirdetem az evangéliumodat.

Jó dolog Jézus Krisztus nevében úton lenni. Jó dolog reményt, hitet, szeretetet vinni. Szoktam mondogatni: nekem jó életem van. Más esetleg szappant, mosóport, autót kell eladjon, nekem reményt, szeretetet, hitet kell vigyek az embereknek. És úgy látom, van is elég kuncsaft. Örömömet lelem ebben a munkában.

Autószerelőként végezett, aztán az élete egy szakaszában bányászként dolgozott. Ha ma azt mondom egy fiatalnak, hogy így is lehet az ember hallgató a teológián, aztán pap és szerzetes; mosolyognak. Hogy történt mindez?

A kommunizmusban nagyon sok esélyünk, nekünk erdélyi magyaroknak, nem volt. Be voltak határolva a lehetőségeink. Édesapám politikailag „bűnös” volt. Verseket írt, ezért bezárták.

Emiatt engem nem vettek fel a pionírok közé, se a KISZ-be… Persze most mondhatnám, hogy ellenállásban voltam, de akkoriban, mint gyerek úgy éltem meg, hogy valahonnan kizártak. Egyetemre sem volt erőst más lehetőségem. Tudatosan mentem a teológiára. Úgy gondoltam, hogy azon a sok nehézségen, gondon, amit Erdélyben akkor a diktatúra alatt átéltünk, változtatni egyedül én nem tudok. És akkor kerestem szövetségest, társat. Elmentem akkori politikusokhoz, költőkhöz, írókhoz, művészekhez, előadókhoz. Mindegyikben éreztem azt a kicsiséget, amit magamban. És, akkor gondoltam, ha az Úr leállt beszélni Mózessel, Illéssel, meg sok más személlyel, én is mondom: Uram, nézd; kicsi vagyok, gyenge vagyok, de rám számíthatsz.

Útra talált…

Az idén az alapítványunk 25 éves évfordulóját ünnepeltük, és 560 gyermekkel elmentem Budapestre, hogy megköszönjem népemnek, nemzetemnek azt a támogatást, amit az elmúlt évtizedekben a gyerekeknek adtak. Az Arénában volt egy nagy rendezvény, másnap elmentünk a Parlamentbe, a Szent Korona előtt is tisztelegtünk, sőt előterjesztettünk két törvényjavaslatot, utána nagy büszkén kijöttünk. Egy kedves erdélyi származású házaspár, akiknek van néhány hajójuk, meghívtak minket a Dunára hajózni. Igazából szerenádot akartunk adni a Dunáról Budapestnek, de utólag kiderült, elég gyenge a folyó akusztikája. Na, de míg vártuk a hajót, József Attila szobra mellett leültünk. Elmeséltem a gyermekeknek, hogy 1983-ban még bányászként, szakállasként itt ültem József Attila szobra mellett. Vettem egy lapot, és írtam egy levelet. Leírtam, hogy Mester: itt vagyok, rám számíthatsz. Kicsi vagyok, gyenge vagyok, de ha gondolod, átrendezheted az életemet. Amit akarsz, kivehetsz a szívemből. Ha akarsz, új dolgokat hozhatsz be; én átadom a kulcsot. A levelet szépen összehajtottam, papírhajót csináltam belőle, és ráraktam a Dunára. Ezt a történetet meséltem a gyerekeknek. A végén megkérdeztem: mit gondoltok, a Jóisten megkapta ezt a levelet? Mondták a gyerekek, hogy igen megkapta. Az egyik kislány pedig hozzátette, hogy válaszolt is, én vagyok a válasz az atya levelére. Igen, én is így gondolom, hogy ez a több mint 6000 gyerek nagyon szép válasz a Jóisten részéről.

Sokszor megszólal, de édesapjáról keveset beszélt. Pedig azt érzem, hogy élete fordulópontjait nagyon meghatározza a lelki-szellemi apai örökség. Fájdalmas emlék?

Nehéz. Csíkszentdomokoson született. Lelkes fiatalember volt.

Elvitték katonának, ahol édesanyám bátyjával voltak együtt.

Összebarátkoztak, és egyszer elkísérte a családhoz. Ott ismerte meg édesanyámat. Megtetszett neki, és végül ebből házasság lett. 1955- 56-ban költöztek Kolozsvárra, ahol egy irodalmi körbe jártak, amelyet Gál Gábor neve fémjelzett. Ő is elkezdett verseket írni. Ezekben elmondta azt, amit ’56 után talán mindenki gondolt. Csak ő ki is merte mondani, lemerte írni. Abba az időbe a Securitate végezte a műkritikát. És aztán a verseket hét évre taksálták. Ezekért a versekért ma már nem mondanának enyje-benyét sem, de akkor úgy gondolták, hogy ez a társadalom elleni izgatás, uszítás. Bezárták.

Négy és fél évet le is ült. Komoly fizikai bajokkal jött ki. Nincs mit szépíteni: a gyomrát, hasnyálmirigyét szétverték, és ez végül a halálához vezetett. Akkor én még nem voltam öt éves.

A megbocsátás ilyenkor, honnan, hogyan jön? Jöhet-e egyáltalán?

Bennem is, mint minden emberben, ott volt a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy. Nőttem, nagyobbacska lettem és elgondolkodtam: most

kire haragszom? A fogháznak az őreire, a parancsnokra? Az ügyészre, aki édesapámra ilyen súlyos büntetést kért, valami semmiségért?

Végül rájöttem arra, hogy édesapám bebörtönzése nekik nem használt; a kommunizmusban is a butaság, ami engem zavar. A sötétséget nem lehet kilapátolni az ablakon, nem lehet összetörni.

Fényt kell gyújtani. A butasággal nem lehet harcolni, hanem tanítani kell az embereket, és magamnak is tanulni kell. Akkor döntöttem úgy, hogy a teológiára megyek. Istent kértem szövetségesül.

Akkor ez az apai munka, örökség, szárba szökkent.

Szerintem egy apa a gyermekeire nem házakat, autókat kell hagyjon, hanem azt, hogy lehessen a gyereke büszke az apjára. Én nagyon büszke voltam. Azért is, mert amit gondolt, azt ki merte mondani, megfogalmazni. Most, amikor megkaptam a periratokat, és a versek is előjöttek, kiderült, hogy a jegyzőkönyvezésnél mindegyikre utólag odaírta a nevét. Nem azt mondta, hogy nem én írtam, vagy valami hasonlót… Nagyon fontos lenne a mai apáknak is: úgy éljenek, hogy az utódaik lehessenek büszkék rájuk.

Ezzel az örökséggel, az ifjúkori útkeresés, a bányamunka, aztán a teológia elvégzése után, már mint felszentelt pap és szerzetes ott áll Déván, a régi ferences kolostor romos épületénél, és leveri a lakatot. Mire gondolt, mihez lehet itt kezdeni?

Egy nagy fa, hogy tudott a kemény földben gyökereket ereszteni?

Minden nap egy cseppet nőtt csak. Mi sem csináltunk egyből nagy dolgokat, sőt észre sem vettük, hogy elkezdtük. Azért minden nap egy lépést csak előrébb léptünk.

De nem volt ez így kitalálva. Ifjúsági lelkész voltam. Újságot szerkesztettünk, munkálkodtunk. Ezt bízta rám az érsek atya (a gyulafehérvári érsek – a szerk.), az elöljáróim. Szép feladat volt, szerettem is. Táborokat szerveztünk, és jöttek a gyerekek, koldultak az épület előtt. Enni adtam nekik egyszer-kétszer. De az úgy van: a kismadárnak az ember télen magot rak, aztán már minden nap jön, és kopogtat az ablakon, és jelzi, hogy elfelejtettél rám gondolni. A kolduló gyerekek is jöttek. Volt, hogy reggel, mikor nyitottam a templomot, már ott álltak. Emlékszem, kerítést öntöttünk betonból, és jöttek, segítettek. Kérdeztem, miért nem mentek iskolába?

Mondták, hogy ők nem járnak. Aztán indult a vakáció, érkeztek ministrálni, szóval ott voltak. Szerveztünk egy tábort nekik. Amikor lejárt az idő, mondtam nekik: puszi, lehet hazamenni. Volt egy kislány, aki elkezdett sírni, és kérdezte; miért nem lehet egész éves tábort tartani? Nagyon ügyes kislány volt, mára egyetemet végzett, turisztikát. Most éppen Amerikában an, talpraesett nagylány lett.

A kolduló gyerekek táborával kezdődött.

Igen, mert elgondolkodtam, miért is ne lehetne egész éves tábort szervezni. ’93-ban, nagy eufórikus világ volt, mindenki mindent akart.

Hittük is, hogy bármire képesek vagyunk. Csináltunk egy egyéves tábor, de álmomba sem gondoltam volna, hogy ez milyen komplikált – a hatósággal szemben, civil a pályán. A kommunizmusban ugye csak az állam dirigált, csak az tudott bármit csinálni. Ez a szellem azért tovább élt. A tetejébe még katolikus pap, meg magyar is vagyok. Ez a három „halálos bűn” nagyon kiverte a hatóságoknál a biztosítékot. De akkor is, és ma is mindenkinek azt mondom: nekünk nem harcolni kell, hanem nyugodtan, higgadtan érvelni. Jézus Krisztus, amikor találkozik Saullal, nem legyőzte, hogy ne bántsa a damaszkuszi keresztényeket, hanem kérdezte: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”.

Tudjuk, hogy végül Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola. Nekem sem az a dolgom, hogy valakit legyőzzek, eltüntessek. Pont az a szép, hogy az eldobott kőből, szegletkő legyen. Abból a gyermekből, aki nem kellett senkinek, talán betört, mindenféle rosszakat csinált, a társadalom oszlopát, adófizető állampolgárt neveljünk. Ez egy nagyon-nagyon szép kihívás. Azt látom, ha egy pedagógus jól motivált és informált, akkor a gyerekek általában jó irányba fejlődnek.

25 éve építi a házat. Az egyik legkülönlegesebb, legeredményesebb európai gyermekmentő, nevelő hálózatot, ami maga a befogadás.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben, de különösen 2015 óta keresztény és nem keresztény európaiaknak kicsit összeszorul a gyomra, ha a befogadás gondolatáról hall.

Ez egy külön nagy beszélgetést is megérdemelne.

Én elmentem Irakba, Szíriába, Egyiptomba, Afrikába, hogy megnézzem, mi is ott a helyzet. Leültünk az ottani papokkal, világiakkal beszélgetni. Egyfelől az kiderült, hogy ez a „arab tavasz” nem magától jött, előre meg volt szervezve, rendezve. A peremen lévő emberek, hogy uszítva, vagy sem, de fellázadtak. Jól fel lettek fegyverezve. A háborús országok kemény magja azonban kiseperte őket, és úgy tűnik, hogy döntően ezek jönnek. Szíria és Irak több évezredes kultúrával rendelkeznek. Damaszkusz a világ egyik legrégebben lakott városa. Nem az ottani társadalmak húzóerejét adó, vállalkozó, alkotó rétegei érkeznek, hanem azok a rétegek, akiket ott sem tudtak integrálni. Én évtizedek óta az integrálással foglalkozom. Látom, hogy egy gyermek, bárhonnan jön, nem könnyű beilleszteni. Nagyon fontos tudni, hogy hét, nyolc, maximum tíz gyermeket bízunk egy nevelőre. Ha az otthoninkba csak úgy becsapnám a gyermekeket, hogy csináljanak, amit akarnak, szétvernének mindent. Ezért az a nevelő keményen dolgozik, hogy azt a hét, nyolc fiatalt formálja, alakítsa. Az, hogy amikor megkezdődik az első osztály, és ott a gyerek ötven percig helyben üljön, amikor kérdezni akar valamit, jelentkezzen, ha kikérezkedik, szóljon, mindehhez nagy munka kell. Apróságnak tűnnek, de ezek hatalmas dolgok. Ha ezekre nem tudom megtanítani, nehezen fog a társadalomba integrálódni. Logikus, hogy az együttélés többi szabályait is meg kell a-tól z-ig tanítani. Ha nem így történik, az a gyerek szétveri a gyermekvédelmi központot. A felnőtt is, akit csak úgy befogadnak, ugyanígy tesz.

Azért látjuk, hogy felnőttekkel nem megy könnyen.

Hadd mondjak valamit. Erdély védőszentje Árpád-házi Szent László király. Amikor a kunok rátörtek Magyarországra, ő a katonái élén szembement velük, legyőzte őket. Amikor a vitézei kezdték levágni a kun foglyok fejét, Szent László kérte őket, ne tegyétek. Hívunk papokat, megkereszteljük és letelepítjük valamennyit. Békében építsük együtt az országot, háborúban védjük közösen. Szent Lászlónak sikerült az integrálás. Sikerült a kunokat, úzokat, besenyőket, talán minket, székelyeket is megszelídíteni. Ha Európában is meglenne ez az erő, talán lenne esély, de nehogy azt iggyük, hogy maguktól változnak. Maguktól nem változnak.

Mégis, minden lehetőségünk, szellemi, technikai vívmányaink,anyagi erőforrásunk dacára úgy fest, nem megy az integráció.

No, én a kezdet kezdetén azt mondtam, a kerítés kell. Azon legyen egy kapu, amin lehet zörgetni. Egy országnak joga van ahhoz, hogy tudja, mennyi az az ember, akivel tud mit kezdeni, tudja integrálni.

Magyarország például egy igen befogadó állam, a nemzete is ilyen.

Szászok, svábok, örmények, zsidók élnek velünk. Befogadtuk a görögöket, a lengyeleket, amikor bajban voltak. A Közel-Keletről ösztöndíjjal fogadunk be egyetemistákat, menekülő keresztényeket.

De a lényeg, hogy az államnak joga van dönteni, hogy mit bír, mit és kit fogad el. A nemzeteknek is tisztelni kell annyira egymást, hogy ne erőltessenek senkire kvótákat.

Az a félelem, hogy milliókat küldenek ránk. Ránk, az öregedő, sorvadó, a hagyományos, 2000 éves kultúránkban megroppantott őshonos népekre, és eltűnik a biztonságos, keresztény Európa.

A történelem nagyon sok negatív példát hoz.

646 körül Egyiptomban kitört a Bizánci Birodalommal szembeni lázadás. Nem erőst győztek az egyiptomiak, és akkor behívtak 4000 muszlim harcost a Sínai félszigetről. Név szerint fel vannak írva. Azok segítettek. Az egyiptomiak győztek, boldogok voltak. A harcosok letelepedtek, kaptak fehérnépet, asszonyt. Gyermekek születtek, ment az élet. Ötszáz évvel később már többen voltak muszlimok Egyiptomban, mint keresztények. Az 1200-as évek elejére elveszítették a nyelvüket, a kopt nyelv holt lett. Ugyanezt el lehet ó mondani Szíriáról, Irakról és az egész Közel-Keletről, ahol mind keresztény országok voltak. A széthúzást, a gyengeséget kihasználták ezek a „fiúk”. Az, hogy muszlimok az az ő dolguk, de nem látom, hogy boldogabbak lennének. Nagyon sok az erőszak most is ott Keleten. És nem látom a pezsgést, azt, hogy gyárak épülnének, találmányok születnének. Inkább az energia arra megy el, hogy kritizálják egymást.

Harcolnak, gyilkolnak. Az emberiségnek a kereszténységet meg kellene védenie. És most nem azért mondom, mert keresztény pap vagyok, hanem mert mindez akkora szabadságot, pezsgést, egységet hozott Európának, ami az egész világot megmozgatta. Nekünk meg kell védenünk a keresztény kultúránkat.

Sokféle gondolkodásúak, világnézetűek az Origó olvasói. Böjte Csaba mit üzenne nekik 2018 karácsonyán. Mire figyeljenek, mi legyen az iránytűjük az életben?

A gonosz lélek szeretné velünk elhitetni, hogy nincs tovább. Itt a világvége, a mennyei atya pedig egy pancser volt, aki a teremtést jól elbaltázta. Jézus Krisztusban ellenben azt látom, hogy ne féljetek, legyőztem a gonoszt, veletek vagyok, bármit kértek az Atyától, megteszi nektek. Igazából Jézus a remény istene, a gonosz lélek meg a kétségbe esésé: a siránkozás, a nyafogás istene. Én nem a gonosz lélek hangját szeretném fölerősíteni ebbe a világba, hanem a reményt, a bizalmat hirdetni.

Mikor hozzánk bekerül egy új gyerek, az első az, hogy megnyugtassuk. Mert, amíg feszült, fél, szorong, addig nem fog se szorzótáblát tanulni, se havat hányni, se virágot öntözni, mert tele van félelemmel. De, ha megnyugszik, akkor mindjárt kihúzza azt a fiókot, mert kíváncsi, mi van benne. Előveszi azt a könyvet, elolvassa, hogy mi van benne. Mert kíváncsi. Elkezd tanulni, növekedni, kibontakozni. Én most az újságíróktól, politikusoktól, közéleti személyektől azt várnám el, hogy népünket nyugtassuk meg. Nincs olyan házi feladat, amit Isten úgy bízott volna ránk, hogy azt nem lehet megoldani. Kezelhetők, megoldhatók a problémák. Európa nem veszett el. Most lehet, hogy kaptunk néhány gólt, de a meccset egyáltalán nem fújták le. Minden embernek az a feladata, hogy küzdjön. Bátran emelje fel a zászlót, és oldja meg a problémáit. Az úton autók járnak, és mindegyikünktől elvárják, hogy vizsgát tegyünk, mielőtt gépkocsiba ülünk, hogy vezessük. Be kell bizonyítanunk, hogy ismerjük a közlekedési szabályokat. A társadalom is egy ilyen nagy autósztráda. Meg kell tanítani az embereket közlekedni ebbe a világba. Akik nem tartják be ezeket az együttélési szabályokat, azoktól el kell venni a hajtási engedélyt; határozottan, higgadtan. Ha nem tartjuk magunkat mindehhez, és egymás torkának esünk, akkor kő kövön nem marad.

Nem hiszem, hogy az aranykor mögöttünk van. Biztos vagyok benne, hogy amikor őseink fölvették a kereszténységet nem zsákutcába vittek minket, és azt sem hiszem, hogy ha elhagyjuk ezt az utat, hirtelen feltaláljuk a spanyolviaszt.

Menjünk tovább a szeretet, az öröm, a párbeszéd útján - ezzel kívánok mindahányunknak áldott, békés karácsonyt!

www.origo.hu