Szerinte a boldogság mindenki számára elérhető, a bizalom tartja össze a világot, az oltás pedig nem hit kérdése. A ferences szerzetessel második füveskönyve megjelenésének apropóján beszélgettünk.

− A ’Böjte Csaba Füveskönyve 2’ elnevezésű kötet alcíme bátor: nem kevesebbet ígér, minthogy a boldogsághoz segíti olvasóit. Létezhet egységes recept mindenki számára?

− Az egyház azt tanítja, hogy az ember lehet boldog. Mint gyerekeket nevelő “szülő” nagyon rosszul érezném magamat, ha a gyermekeim szenvednének, vagy rosszkedvűek lennének. Mint minden más apuka vagy anyuka, én is azt szeretném, hogy a gyerekeim boldogok legyenek, és ezért meg is teszek minden tőlem telhetőt. Azt gondolom, hogy ha nekünk, embereknek ez a legfőbb törekvésünk, akkor a mi Mennyei Atyánk ezerszer inkább így van ezzel: nem hiszem, hogy olyan világot teremtett volna, melyben valamiféle objektív erőfeszítéssel ne lehetne elérni egy kiegyensúlyozott, békés, örömteli, boldog állapotot. Legalábbis én nagyot csalódnék, ha ez nem így lenne.

− Kinek szánja a könyvet: hívőknek, nem hívőknek, keresőknek, megfáradtaknak? Kinek szól a Füveskönyv?

− Valószínűleg egy istenkereső ember hamarabb kézbe veszi ezt a könyvet, de mindenkit szívesen látnék az olvasótáborban attól függetlenül, hogy éppen hol tart a hitében, vagy milyen korosztályhoz tartozik.

− Mennyire reflektál a könyv a járványidőszakban élő ember lelkiállapotára? Pál Feri atya egy interjúban nemrég azt nyilatkozta, hogy sokakban megnőtt a feszültség, a bezártság kapcsolati problémákat is okozott, és általában is nőtt a düh, adott esetben az agresszió. Ön is tapasztalt hasonlót?

− Én is úgy gondolom, hogy van egy ilyen mellékhatása a járványnak. Egyrészt belelustultunk a járványba, másrészt annyi rigolya és duzzogás jött ki az emberekből, amire én nem is gondoltam, hogy bennük van.

Ez úgy működik, hogy ha minden nap találkozunk egymással, együtt vagyunk, akkor egymásról szépen “ledörzsöljük” ezeket a kinövéseket, tüskéket, de a magányban az ember elengedi magát, és olyan dolgokat enged meg magának, melyeket máskor nem – ez nem jó irány.

− Mi ebből a kiút? Hol van a megújulás lehetősége?

− Ha egy kristálytiszta hegyi patak vizét hazavisszük magunkkal, és otthon beletöltjük egy vázába, meg kell nézni, hogy mi lesz belőle egy hét múlva − poshadt, büdös, fogyasztásra már alkalmatlan folyadék lesz. A víz élete a zubogás, a mozgás, az áramlás. Így van ez az emberrel is: fizikailag, mentálisan és spirituálisan is mozgásban kell, hogy legyünk. A kollégáimnak azt szoktam mondani, hogy a gyerek olyan, mint a rántás − ha nem keverjük, odaég! Egy családanyának és családapának nagy kihívás, hogy a pandémia ne azt jelentse, hogy tele a hűtő, és otthon ülünk, mert abból csak poshadás és büdösség lesz. Fontos lenne, hogy megnézzünk közösen egy filmet, melyet aztán megvitatunk egymással! Erről a könyvről is, amiről most beszélünk, melyben rövid gondolatokat igyekeztem összegyűjteni, el tudom képzelni, hogy egy baráti körben előkerül, és mindenki elmondja róla a saját véleményét. Az ilyen beszélgetések mind mozgásba hoznak bennünket, új gondolatokat, meglátásokat szülnek az emberben, melyek aztán tovább segítik őt az életben. Ha a fény − világunk egyik legalapvetőbb eleme − képes másodpercenként több százezer kilométert megtenni, akkor mi, a fény gyermekei se üldögéljünk! És ez igaz a lelki megújulásra is: el kell menni szentgyónást végezni! Az adventi rorate szentmise spirituális értelemben olyan, mint egy jó reggeli torna − jót tesz nekünk, és mindjárt frissebb, elevenebb lesz karácsony ünnepe is!

− Ha jól értem, az Ön tanácsa az, húzzuk ki magunkat a saját hajunknál fogva, mielőtt elsüllyednénk a bennünket körülvevő körülményekben.

− Igen, tudatosan kell mozgásba hoznunk magunkat. Régebben sodort bennünket az élet maga: be kellett menni minden nap dolgozni, indítani kellett a gyerekeket iskolába, de kellett menni a barátokhoz is születésnapra, névnapra… sodrás volt! Nem kellett tervezni a mozgást.

A pandémia egy nagy lehetőség arra, hogy mi magunk vegyük a kezünkbe az egyébként relatív több szabadidőnket, és tervezzük meg azt!

− Számomra meglepő mértékben hozta elő az indulatot az oltáskérdés az emberekből. Még a hívők is egymásnak estek a közösségi médiában: az egyik oldal a hitére hivatkozva oltat, a másik ugyanígy, az Istenre hivatkozva utasítja azt vissza. Lehet igazságot tenni keresztényként?

− Papként hit és erkölcs dolgában vagyok hivatott megszólalni. Ez meg egy közegészségügyi, nem pedig hitbéli kérdés. Bíznunk kell a szakembereinkben, mert a világunkat végső soron a bizalom tartja össze. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nem bízom a pincérben, aki kihozza az ebédemet: hívhatok előkostolót, de honnan tudom, hogy az előkostolóban bízhatok-e? Vagy ha a gyerek megkérdőjelezné, hogy amit elmondott a tanár az órán, az vajon igaz-e? De azon is hiába gondolkodom, hogy az út közepén miért folytonos vonal van, miért nem szaggatott, jól megbüntetnek, ha áthajtok rajta. Ha a bizalmatlanságra építjük az életünket, akkor a világ darabokra fog hullni! Én mindenkit arra biztatok, hogy bízzunk egymásban! Bízzunk abban a pilótában, aki a gépünket vezeti, bízzunk a feleségünkben, a férjünkben, a plébánosunkban, a politikusainkban, a bankárainkban, és az orvosainkban is. Úgy gondolom, ha a szakemberek többsége valamit állít, akkor azt komolyan kell venni! Vagy el kell végezni azt a 6 éves egyetemet, és akkor hozzá lehet szólni.

− Bár Csaba testvér életét inkább az iskolai tanévek határozzák meg, de ha azt mondom, hogy évvégi számadás, akkor mi jön ki Önnél 2021-ben?

− Mi elsősorban gyerekeket nevelünk, de több megkezdett projektünk is van, melyek később számukra is „kifutópályák” lehetnek. Ilyen például a Szerelem tanösvény, egy általunk létrehozott erdélyi zarándokút, melynek a kijelölése, az infrastruktúrája szépen fejlődött az idén, és reméljük, 2022-re ki is pipáljuk ezt a feladatot! A piski csatatér méltó emlékhellyé varázsolása is nagy feladat: az idén megvásároltuk azt a területet, ahol az 1849-ben zajlott, 1500 katona életét követelő csata emlékére most egy kereszt, vagy egy kopjafa sem áll. A területen álló, a helyiek által csak Huszár-csárdaként ismert épület már akkor is állt, és legendák is fűződnek a helyhez: állítólag itt amputálták le Bem József ujját, aztán az osztrákok ki is verték innen őt. Most ennek az épületnek folyik a felújítása. A keresdi Bethlen-kastély ügye úgy néz ki, szintén kimozdult a holtpontról. Ezt a feladatot a Bethlen családtól vállaltuk át, és szépen haladunk: az épület megújult, benne pedig a magyarok szövetségkötéseinek tiszteletére egy látogatóközpontot tervezünk. A csíksomlyói Mária-kertnek az utolsó állomásai is elkészültek. Sok új dolog született ebben az évben, melyekért nagyon hálás vagyok a kollégáimnak és a gyerekeknek is. Haladunk, mozgásban vagyunk!

www.szemlelek.net