Csaba testvért jelölték Nobel-békedíjra, aztán beletaposták a sárba. Lehet, hogy nem sikerült minden egyes lelket megmenteni, lehet, hogy hibázott is, de mindig bízott az emberben. Csender Levente írása a Mandiner hetilapban

Három éve dolgozunk Csaba testvérrel. Ez idő alatt született két füveskönyv, az első már vagy a hatodik kiadásnál tart, nemrég jelent meg angol nyelven, és készítjük elő a lengyel fordítást is. A második füveskönyv is szépen helytáll.

Az egész úgy indult 2019 karácsonyán, hogy Csoda minden nap címmel írunk egy életrajzi könyvet, csak jött a pandémia, aztán szétcsúszott minden. Mikor elkezdtünk dolgozni, akkor döbbentem rá, hogy Csaba testvér nagyobb téma, mint hogy gyorsan összedobjunk egy életrajzi könyvet. Ő azt mondta, hogy az életrajzi könyv jó lesz majd post mortem, én meg erősködtem, hogy jobb azt kézbe venni még ebben az életben, mert aztán azt írok, amit akarok. 

Mindeközben Csaba testvért jelölték Nobel-békedíjra, aztán beletaposták a sárba.

Hiába a hatezer felnevelt gyerek, az ezer unoka, egyetlen folt elég ahhoz, hogy korunk szentjét egy perc alatt földbe döngöljék, belökjék valami sötét alagútba, az internet népe pedig szétkommentelje, és elkezdjék a Dévai Szent Ferenc Alapítványt is szétbombázni.

Nem kellenek a szentek, deszakralizált világban élünk, miközben soha nagyobb szükség nem volt az imára, az elmék és a lélek tisztán tartására, mint ma. Tedd a jót, ahogy Krisztus tette, de tudnod kell, hogy meg fognak feszíteni érte. Így lett a Csoda minden nap helyett Fényből és sárból az életrajzi könyv címe, így lett a csodatévő korunk szentjéből rövid idő leforgása alatt esendő ember.

Az első utunkon mesélte Csaba testvér, hogy harminc évvel ezelőtt az emberek nyolcvan százaléka szociális problémával kereste fel: nem volt mit ennie, nem volt ruhája, nem volt hol laknia, de mostanában az őt fölkereső emberek nyolcvan százaléka mentális problémával küzd. Gondolkozik már régen, hogy létre kellene hoznia a századik házat a mentális problémával küzdőknek, mert ma már nem a gyerek a probléma, hisz azok a gyerekek, akiket ő befogadott anno, meg se születnek, hanem az eltévedt, pszichés zavarokkal küzdő, alkohol és drogok fogságában sínylődő fiataloknak, felnőtteknek kellene az a bibliai századik ház.

Az elmúlt három évben sikerült valamennyire megismernem Csaba testvért. Sokat beszélgettünk, sokkal többet tudok róla, mint előtte, de nem hiszem, hogy mindent. Talán ő se tud mindent magáról, mert ahogy ő mondta, „nem az a fontos, hogy én mit akarok, hanem az, hogy Jézus Krisztus mit akar tőlem”.

Nem az a fontos, hogy ő kicsoda, hanem az, hogy amiket rábízott a Jóisten, azokat a feladatokat el tudta-e jól végezni. Amit magára vállalt, az kétségtelenül emberfeletti. 

Mennyit tudunk nyögni gyerek nélkül is, vagy egy-két gyerekkel! – ő nem panaszkodik hatezer után sem. Lehet, hogy nem sikerült minden egyes lelket megmenteni, lehet, hogy hibázott is, talán belátja a határait, de mindig bízott a Jóistenben, mindig bízott a gyerekekben, mindig bízott a kollégákban, bízott az emberben. Mindenkinek megadta a második esélyt, nem kért érte tapsot, tette a dolgát a legjobb tudása és lelkiismerete szerint. Biztos vagyok benne, hogy azokért is imádkozik, akik bántják őt, és változatlanul hisz bennük, gyújtogatja a fényt. Talán mostanában többször látni az arcán, az emberi arc mögött a szenvedő Krisztus arcát… Ezt az emberarcot bele lehet taposni a sárba, de az emberarc mögül a szenvedő Krisztus arca néz vissza ránk – azt nem lehet bántani.

Minél nagyobb a szenvedés, annál erősebb az a krisztusi kar, ami a sárba taposott embert felemeli,

mert a szeretet, a jóság győzni fog az emberi gyarlóságon. Ha valaki nemcsak hirdeti, hogy jót tenni jó, jónak lenni jó, hanem élete minden pillanatában, minden porcikájával, minden idegszálával, minden akaratával teszi is azt, akkor nem veszíthet, akkor győzni fog. Ahogy Jézus Krisztus húsvétkor legyőzte jóval az emberi gonoszságot, úgy fog ez a ferences szerzetes is győzni az emberi bűnön, rosszindulaton. Lehet, hogy most meg kell járnia azokat a mélységeket, amelyekre még ő se gondolt. Hátára kell vegye a keresztet – más keresztjét is –, és fel kell menjen a Golgota hegyére, hogy mások bűne miatt megfeszítsék. Lehet, hogy meg is feszítik, de hiszem, hogy ebben az emberarcát vesztett világban legyőzi a gonoszt, és bármi történjen is vele, ember­arca mögött örökké ott lesz a feltámadt Krisztus arca. 

Elkészült a könyvborító, amelyen Csaba testvér megy az erdőben, gyűrött habitusban, egy zacskó rókagombával a kezében valahol a Szent Anna-tónál. Remélem, hogy idén megjelenhet, és nem kell újabb fejezetet beleírnom.

www.mandiner.hu