A gyűlöletőrjöngés és karaktergyilkosság-sorozat Böjte Csaba ellen legalább annyira méltatlan, amennyire mindennaposakká váltak a közösségi lincselések az elmúlt évtizedben. A ferences rendi szerzetes még felelősséget is vállalt az általa felügyelt árvaházban történt többrendbeli gyermekmegrontásért – annak ellenére, hogy a kurzusa dühödten tagadta bárminemű érintettségét, s hogy a román állam rendőrségi és bírósági eljárása nem talált okot az orbáni illiberalizmussal számos téren szimpatizáló pap számonkérésére, a baloldali meg a liberális véleményformálók és felhasználók mégis megszállottan mantrázzák Böjte Csaba bűnrészességét a rettenetes cselekményekben.

A szememben Böjte Csaba gyereknevelési elvei finoman szólva nem korszerűek, és a politikai ízlésében sem osztozom, ugyanakkor mélységesen felháborít az, ahogy a balliberálisok szélsőségesei meg az őket híven követő kommentelők tele szájjal pedofiloznak és emlegetik a gyermekpornó-nagykereskedő Kaleta Gábort, mert

BÖJTE CSABA SZEMÉLYÉNEK ÉS MUNKÁSSÁGÁNAK AZ ÖSSZEMOCSKOLÁSA ANNAK A SZELLEMI-ÉRZELMI POLGÁRHÁBORÚNAK A RÉSZE, AMELY LASSAN A MAGYARSÁG UTOLSÓ ÖNIDENTIFIKÁLÓ VONÁSA MARAD.

Böjte Csabát a létező legnemtelenebb váddal illetik? Teljesen alaptalanul? Annál nagyobb az élmény. Annál mámorosabb a diadal. Az igazság nem pusztán érdektelen, de épp az eljárás gyalázatossága teszi igazán élvezetessé a fölényesen eluralt pillanatot.

A módszer Magyarországon jól ismert, hisz a trollkurzustól sem áll távol. Azoknak, akik ma a jobboldalon Böjte Csabának méltányosságot követelnek, nem ártana emlékezniük arra, hogy ők pontosan ugyanígy karaktermészárolták Iványi Gábort, Donáth Lászlót, Hodász Andrást és Ferenc pápát – az Atya, a Fiú és a Szentlélek Háromságának életrendszerű szolgálata pedig valahogy nem védte meg őket attól, hogy a maga vallásos áhítatának hatása alatt lépten-nyomon elérzékenyülő népnemzeti kurzus a magyarság ellenségeként kezelje őket.

A bestiális leszámolást még csak nem is a politika műveli: a világszellem kedvez a leegyszerűsítésnek, a szektás gondolkodásnak, a fundamentalizmusnak, a verbális agressziónak és egyre inkább a fizikai erőszaknak is. A közösségi lincselés gyakorlata mindössze egyetlen szem abban a láncban, amely az Egyesült Államokban elkövetett iskolai mészárlásokat, a volt japán miniszterelnök elleni halálos merényletet, az orosz fegyveres erők bucsai tömeggyilkosságát, az iszlamista terrorcselekményeket, az eltörléskultúrát és a politikai korrektség erkölcsi normáknak feltüntetett diktátumait a szellemi térben egymáshoz fűzi. A jelenségek összefüggésének neve: weimarizáció. Az egymással szemben álló csoportok világmagyarázatai egyre eltérőbbek és egyre szélsőségesebbek, a valóságra vonatkozó percepcióik egyre kevésbé azonosíthatók egyetlen realitásként, a gyűlölködő szekták tagjai egyre gyakrabban nevezik meg egymást a bajok forrásaként, a huszadik századi történelem pedig arra tanítja az emberiséget, hogy a közös szellem vertikális pályáján nem fordul meg magától: a weimarizáció megoldása az önkényuralom. 

A rituális megszégyenítés aktusaiban mindenki érintett, mert a közösségi média felületein hömpölygő gyűlöletet mindannyiunknak, továbbá mindannyiunk családjának, barátainak, kollégáinak és szomszédjainak a vérszomja táplálja. Hiába tudja a lelke mélyén bármelyikünk, hogy a lincselés áldozata nem ezt érdemli, hiába érezzük valamennyien, hogy a visszavágás mértéktelen, alig valaki bír ellenállni az elégtétel kísértésének, a pogromot ugyanis nem személyek hajtják végre – épp ellenkezőleg: a világot uraló személytelen működés óhajtja a vért és hajtja maga alá mindazok akaratát, akik az emberi léttel járó szorongástól az ösztönvilág örvényébe való alámerülésük nyomán mentesülni szándékoznak. 

A tömeg a huszadik században megismerte a maga erejét, és többé nem bír nem élni vele. Mindannyian tettünk már olyat – még olyanabbat is –, mint az épp pellengérre állított személy, csakhogy ő meg is égette magát, hát lakoljon csak meg példásan!

UGYAN KIVEL NEM ESETT MÉG MEG, HOGY VAK VOLT A KÖZELÉBEN ZAJLÓ BÁNTALMAZÁSRA? ELNÉZVE, MENNYI ERŐSZAKOT SZENVEDNEK EL FÉRFIAK, NŐK ÉS GYERMEKEK A CSALÁDJUKBAN, ELÉG SOKAN LEHETNÉNEK MÁRIS BÖJTE CSABA HELYÉBEN,

 a mindennapok nyűgjeit viselő emberek számára mégis ellenállhatatlan élmény a maguk egyéni, esendő létezéséből a tömeglét megfellebbezhetetlen igazságának hordozójává és érvényesítőjévé transzformálódni – ennek a mámora teszi olyan élvezetessé a #metoo és az eltörléskultúra destruktív gyakorlatait. Hamvas Béla megfogalmazásában „az egész emberiségben a józan és világos értelem helyébe az izgékony, homályos és hisztérikus tudattalan lép, amelynek intelligenciája nincs, mérlegelni nem tud, amely úgy viselkedik, mint egy választógyűlés, vagy színházi publikum, vagy egy osztályra való iskolás gyerek, az egész emberiség készül egyetlen lélekké olvadni, amely hiszékeny, maradi, zsarnok, gondolkozni, szeretni nem tud, csak félni, reszketni, őrjöngeni és főként pusztítani, mert a tömeg feladata a kultúrák lerombolása”.

Ez az uralkodó korszellem, melynek hullámára a politika is csak ráfekteti a maga szörfdeszkáját, hogy az a magasba emelje. Aljas indulatok szervezik a közéletet, a kultúrát és a családi ebédeket. Az egyetlen szabály, mely ebben a helyzetben érvényesíthető, hogy amint a személytelen tömeg személyes élőre támad, a megtámadott mellé kell állni. Ezúttal Böjte Csaba mellé. Valamennyi nyilvános leszámolásnak ellen kell feszülni. Mindig a jog érvényesítésére kell törekedni, és körömszakadtáig védelmezni kell valamennyi elveszejtésre szánt embert a koncepciós perekben. A megtorlás ösztönkésztetésével az irgalom gyakorlata áll szemben – ebben kitartva kell a lelkiismeretesebbeknek végigélniük az elszemélytelenedés folyamatát, és kivárni a napot, amikor a kollektív szellem újra felemelkedik.

Puzsér Róbert

A szerző kritikus, publicista.

Borítókép:  Böjte Csaba ferences rendi szerzetes egy gyerekkel játszik az ezer székely leány napján a csíksomlyói hegynyeregben 2015. július 2-án. Fotó: Veres Nándor

www.index.hu