A dévai árvaház és környéke olyan hely, ahol még a háromlábú kutyának is van esélye az életre, mert neki is jut a tengernyi szeretetből egy csipetnyi, amiért már érdemes léteznie. A dévai árvaház egy évtizede létező intézmény, ahová az árvák mellett a kilátástalan helyzetbe került családok gyermekei kerülnek.

 

Az egyetlen sajátossága az intézménynek, hogy magyar, ami szúrja is a román hatóságok szemét. Áprilisban például nyolc hatóság ellenőrizte az árvaházat.

Román gyerekeket magyarosítanak Déván közpénzekből, írta nemrég a Heti Igazság című román nyelvű hetilap, amely azt állítja, hogy a gyerekek nem tudnak románul, és miután ebben az intézményben szocializálódnak, eleve hátránnyal indulnak az életnek. A lap ugyanis tudni véli, hogy az intézményben nem tanítanak románul, sőt olyan nevelőkre bízták a nebulókat, akik egy szót sem beszélnek annak az országnak a nyelvén, ahol a gyerkőcök felnőttkorukban élni fognak. Ráadásul enni se kapnak eleget.

A hírre a fideszes politikus, Révész Máriusz hívja fel a határon túli magyarokkal csak elvétve foglalkozó hírlapíró figyelmét, és rögvest fel is ajánl egy erdélyi túrát, hiszen ő is odautazik, mert kíváncsi a helyzetre. Déva nincs túl messze Budapesttől, de azért több mint öt órát igényel a 450 kilométeres távolság leküzdése.

 
Tízgyerekes családmodell

A helyzet Déván első blikkre nem olyan sötét, mint azt a cikkből sejteni lehetett. Igaz, hogy a gyerekek hálószobája nem túl nagy, és vannak háromemeletes ágyak is, de érkezésünkkor szemmel láthatóan jól érzik magukat. Itt kis családi közösségekben nevelik a csemetéket, nagyjából hat-tíz gyerek jut egy nevelőre, de gyakori, hogy a nevelő házastársa is velük él, és saját közös gyermekük is az árvákkal nevelkedik.

Dolgozik itt olyan nevelő, aki a Felvidékről jött látogatóba majd itt ragadt: ez történt Zsókával is, aki 18 évesen akart pár napot eltölteni Déván, azután három hónappal később ment csak újra haza látogatóba, és azóta is Déván él. Az intézmények lelke és vezetője, Böjte Csaba atya, ferences szerzetes szerencsésnek tartja Zsókát, mivel "tíz gyerekkel is sikerült magának férjet fognia". "Hogy mi a legelviselhetetlenebb? - kérdez vissza Zsóka. - Hát tizenegy férfi lábszaga." Csodálkozásunkat látva megjegyzi: a tizenegybe a férjéé is beleértendő.

 
A kis pásztorlány balladája

A következő állomás Szászváros. Most épp vakációznak a gyerekek, de akinek nincsen hova, nincsen kihez mennie, az most Szászvárosban van. Déván ugyanis tatarozzák az ebédlőt. Szászvárosban egy régi kolostorban rendeztek be az árvaházat. A hely csudaszép. Van itt kéthektáros park, üvegház gyanánt fóliában nevelt zöldségek, gyümölcsök, de vannak állatok, disznók és szárnyasok is. Megérkezésünkkor éppen vacsorát sütnek nevelőik segítségével a gyerekek a gyönyörű parkban. Viccelődik is Csaba tesvér, hogy az ÁNTSZ helyi megfelelője biztosan találna kivetnivalót a szervírozás mikéntjében. Az intézményvezetőnek azonban meggyőződése, hogy a családias hangulathoz szükség van a közösségformáló programokra. Így miért ne vennék ki a részüket hússütésből a gyerekek.

A környezet festői, merengünk egy árnyas fa alatt, mikor Csaba testvér bemutatja Katicát, az egykori pásztorlányt, aki édesanyját kicsi korában elvesztette, s pásztorként dolgozó apja nevelte. Kilencéves korában a helyi plébános kezdte bíztatni a kislány apját, hogy bízza csemetéje nevelését a dévaiakra. Tizenegy évesen a kislány végül beiratkozott Dévára, és mára már az egyik legsikeresebb növendék, aki Csaba közbenjárására testvért kapott ajándékba. Ő derítette ki ugyanis, hogy van a lánynak egy édestestvére, Júlia. Némi utánajárás után a húg is Dévára került, akkor gyakorlatilag nem tudott egy szót sem magyarul. Márciusban azonban már helyezést ért el a Hunyad megyei magyar tanulmányi versenyen.

Visszatérve Katicára, ő most még csak segíti a kántorokat gyönyörű hangjával, de tervei szerint egyszer majd maga is kántor lesz. De az még odébb van, és addig is gitározik, énekel, majd előad egy duót Máriusszal, a messziről jött politikus vendéggel.

 
Kolostorfoglalók

Házigazdánk jóvoltából végignézhetjük a kezdeteket jelentő dévai kolostort, amely tíz éve csak egy romhalmaz volt. Még nem kapta vissza az egyház, Böjte Csaba azonban "elfoglalta". Leverte az épület lakatját, és hónapokig vezényelte a felújítási munkákat. A dévai árvaház története ekkor kezdődött. Eleinte a kolostorban laktak a gyerek, de ahogy növekedett az intézmény, gyarapodott az ingatlanállomány is. Csaba testvér és alapítványa mára a környező húsz lakótelepi lakásból tizenhetet tulajdonol, és itt nem ért véget a terjeszkedés.

Van nővérszálló a középiskolás lányoknak és kollégium a fiúknak. Már családi házak is részei a birodalomnak, és az egyik ingatlanban asztalosműhely működik. Épül és ősszel működni is kezd a dévai magyar óvoda, amelynek megépítésén negyven kőművest dolgoztat a szerzetes. Az intézmény nemcsak kolostor és árvaház, hanem a magyarok találkozási pontja is: négy nap alatt tizenöt csoport állt meg rövidebb-hosszabb tartózkodásra Déván. Itt nem föltétlenül a vendég fizet a szállásért, ellátásért: az egyik erdélyi csoportnak a dévaiak adtak pénzt ebédre.

 
Nyomor a bányászfaluban

 

Déva kétszázezres nagyváros, tele utcagyerekkel, nehéz sorsú családokkal. Böjte Csaba mégsem korlátozza a történelmi városra ténykedését. Kismuncselen például kéthavonta megjelenik ruhát és hasznos holmit osztani. Mert az atya nemcsak növendékeiről, hanem azok családjáról is gondoskodik, ahogy erejéből telik. Az egykori bányászfaluban ma is nagyjából százan élnek, ebből harmincan minden képzeletet felülmúló nyomorban. Egy közös "házban" élnek, amelyben néhány négyzetméteres külön "lakások" vannak, de a vécé, a fürdőszoba közös. Az utóbbi helyiség funkciótlan, mert víz nincs bevezetve.

Egy-egy "lakásban" olykor heten-nyolcan nyomorognak, villany csak kettőben van, a többiekét kikapcsolták, mert tartoznak úgy hetvenezer forintnyi helyi fizetőeszközzel. Az embereknek nincsen jövedelme, vagy ha mégis, az az éhenhaláshoz sok, máshoz viszont kevés. Egy héttagú család például kétmillió lejből, vagyis tizenháromezer forintból próbál megélni. A gyerekek csontsoványak, ami nem csoda, ha az ebédre készülő káposztában nincsen hús, a feltét pedig a kenyér sarka.

A házban lakik egy orr nélküli asszony, akivel szót váltani nem sikerül, csak fájdalomcsillapítót kér és kap, mert fájdalmai vannak. Szomszédai szerint a szerencsétlen asszony egy évtizeddel ezelőtti darázscsípés miatt veszítette el szépen lassan teljesen az orrát: a csípés elfertőződött, és orvosi kezelés híján elfogyott az asszony orra. De jó szó, ruha és némi vetőmag neki is jut a csomagból.

A szegény bányászfalunak a kocsmája se mindennapi. Villany, víz nincs, két, háromnégyzetméteres helyiségből áll a lokál: az egyikben vannak a polcok és a szegényes kínálat, a másikban az asztalok. A környék egyébként itt is gyönyörű, szép a kilátás, érintetlen a természet. Persze ez a megélhetéshez kevés.

Magyar iskola a Zsil völgyében

Azt gondolná az ember, hogy ennél durvább nem jöhet, de hamar kiderül, hogy itt minden felülmúlható. A következő helyszín a Zsil völgye, amely leginkább a bányászairól ismert, akik olykor feldühödötten elindulnak Bukarest felé. Mi most nem ezért jöttünk Petruzsányba, hanem hogy megnézzük a reményvesztett nagyváros egykori és leendő magyar iskoláját. Böjte Csaba bíztatására az egyház összefogott az ottani magyar szervezetekkel, és hamarosan újra tulajdonukba kerül egy négyemeletes építmény. Ami egykor magyar iskola volt, azután román elemi iskolaként funkcionált, ma viszont egyszerűen csak romos. Két éve még tanítottak itt, de amikor bezárták az iskolát, a helyiek eljordtak mindent, mi mozdítható volt. Így például egyetlen ép vécékagyló sincsen a patinás épületben.

A lakótelep látványa leírhatatlan: a blokkházak felső szintjei lakatlanok, ott ablakok sincsenek. Mindenhol kosz és szemét, madzagon száradó ruhák és a fűben, sárban fetrengő gyerekek. Mindenki az utcán tartózkodik, aki otthon van: csinálni ugyanis itt nincs mást. A lakótelepen háziállatok sokaságával találkozunk: szamárral, kecskével, lóval, szárnyasokkal. A túlélés egyik módja az állattartás. A háziállatok a garázsokban, sőt a lakótelepi lakásokban élik mindennapjaikat. De hiába elkeserítő a nyomor, elviselhetetlen a kosz, a magyar közösségek mindenhol előremenekülnek: Vulkán városában például magyar óvodát készülnek nyitni a gyerekeknek. Itt ugyanis olyan óvoda működik, ahol naponta legfeljebb három órát tartózkodhatnak a kisgyerekek. Ennyire van kapacitás.

 
Státustörvény saját zsebből

A Zsil völgyéből néhányan úgy járnak Dévára iskolába, hogy az utazási költségeiket Böjte atya és alapítványa állja. Az atya bízott a kedvezménytörvény oktatási támogatásának folyósításában, és ezért bíztatta a szülőket, járassák magyar iskolába gyermekeiket, mert így jogosultak lehetnek a magyar állami támogatásra. A gyerekek magyar iskolába mentek, a kedvezménytörvény végrehajtása azonban késik, eddig már hétszer állta Böjte atya a gyermekenkénti húszezer forintos támogatást, mondván, ha már a magyar állam nem szavatartó, legalább ő az akar lenni, ha pénzébe kerül is a becsület.

 

Bogád Zoltán

Forrás:www.index.hu