Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) ebben az esztendőben Déván szervezte meg a Magyar Nyelv Napjait. A háromnapos ünnepség kiemelkedő mozzanata volt a Nyelvőrzés Díjának átadása, amelyet idéntől Sütő András-díjnak nevezett el az AESZ. Az idei kitüntetett Böjte Csaba ferences atya, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője. Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak melléje – mondja Csaba atya, aki a semmiből, a szórványban, egyedül, barátcsuhában kezdett építeni, és 700 rászoruló gyermek számára teremtett emberi környezetet, lelki, szellemi otthont. Böjte Csabával a díjátadás után készült az alábbi interjú.

– Meglepte ez a díj?

– Igen, nagyon meglepett, különösképpen azért, mert ebbe az épületbe, a dévai román tanfelügyelőségre 1992-93-ban naponta jöttem, hogy a mi kis kollégiumunkat, iskolánkat engedélyezzék, hogy működni tudjunk, és akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy eljön az az idő, amikor a munkámért itt nekem tapsolni fognak azért, mert valamit is tettem az anyanyelvért.  

– Déván harcolni kell az anyanyelvért?

– 1993-ban még kellett, mert akkor egy kicsit rossz néven vették, hogy én, mint civil, egyházi személy – és a tetejében még magyar is! – mit keresek a tanügy mezején, hiszen 1997-98-ig a gyermekvédelem állami monopólium volt. 

– A semmiből, egyedül, barátcsuhában kezdett építeni. Nehéz volt ez az építkezés?

– Azt gondolom, ha az almafa megtermi a maga gyümölcsét, akkor senki nem arra kíváncsi, hogy milyen volt, amikor a hideg szelek fújtak, hanem odamegyünk, leszakítjuk a gyümölcsöt és elköltjük. Azt hiszem, nekem is az a dolgom, hogy a magam gyümölcsét megteremjem, és a közösségnek továbbadjam. Persze voltak viharok, nehéz idők, kísértések is, és még talán lesznek. 

– Lehet csak a szeretettel valamit elérni, felépíteni, vagy ehhez más is kell?

– Az élő hit nagyon-nagyon fontos. Én mindig is hittem, hogyha az Isten valamit megteremt, akkor azt szeretné, hogy az kibontakozzon, növekedjen, nagyra nőjön. Azt gondolom, hogy a feladatokhoz az Isten mindig társakat is ad. Én ezt az alkalmat felhasználom arra is, hogy megköszönjem mindazoknak, akik az elmúlt 15-17 évben mellettem álltak, és velem együtt dolgoztak. Úgy érzem, hogy ezt a díjat most fel kellene daraboljam, és nagyon sok-sok embernek, tanítónőknek, nevelőknek, tanároknak kellene adjak egy-egy darabocskát, szeletet belőle.  

– Több száz gyereknek teremtett otthont, ezek a gyerekek magyarul tanulhatnak. Hogyan sikerült ezt elérni?

 – Minden intézetünkben magyar nyelven folyik az oktatás. Mindig is elmondtam, hogy a román államnak van egy olyan gyermekvédelmi hálózata, ahol közel százezer gyermek él, hát illik is, hogy legyen egy magyar alternatív gyermekvédelmi hálózat. Úgy tűnik, hogy hála Istennek megértették ezt a hatóságok, és támogattak is minket az elmúlt két évben. Ez jólesik, és eredményesebb is így a tevékenységünk. 

– Itt szórványban csak az anyanyelvért kell harcolni?

– Az általam támogatott gyermekeknél persze nagyon fontos az anyanyelv megmaradása és megőrzése, de hát ezek a gyerekek leginkább fizikai létükben vannak veszélyeztetve, szellemi, erkölcsi, lelki veszélynek vannak kitéve. A nyomornegyedekből jöttek, a bajból, amibe akaratuk ellenére sodródtak, hiszen a gyerek nem tehet arról, amiben éppen él. Úgy gondolom, hogy mi magyar nyelven folytatunk gyermekvédelmet. Sajnos a legtöbb gyerek, aki bekerül hozzánk, nem tud magyarul, tehát nálunk kell megtanulja a nyelvét. Olyan szép emlékek jutnak eszembe így utólag, hogy egy-egy kislány, kisfiú megszólal életében először magyarul. Egy kislánynak az arca van előttem, ahogyan elkezdte simogatni a vizet: életében akkor került egy kád meleg vízbe. Rám nézett – addig nem hallottam tőle soha egyetlen magyar szót sem –, és azt mondta: szép a víz. Kis dolog, nagy dolog, nem tudom. Vagy emlékszem egy másik kislányra, aki életében először kapott szép ruhát, csak nagy volt neki. Mondtam, hogy vegyék le róla, mert nagy lesz neki az a ruha. Akkor rám nézett, és azt mondta: Nem nagy neki, nem nagy neki… Ezek a gyerekek így tanulnak magyarul, és így válnak emberré. 

– Most éppen mivel foglalkozik?

– Szalontán kezdtünk el egy nagyon-nagyon szép projektet. Úgy érzem, hogy a szalontai ház is épp egy olyan kilométerkő Isten országának építése útján, akárcsak a mai nap. Felkeresett a szalontai polgármester, hogy bezártak a városban egy kaszárnyát, és néhány épületet ideadna nekem. Az elején szokatlan dolognak tűnt, nem is vettem komolyan, aztán elmentem Szalontára, és láttam, hogy egy szép, hajdani, magyar huszár laktanya áll üresen, ami a román katonáké volt, aztán 1940-1944-ben megint gazdát cserélt, és hosszú éveken keresztül egyetlen célt szolgált, az ellenségeskedést, a háborút, a gyilkosságot – erre tanították a fiatalokat. És akkor most bezárt a magyar határtól pár kilométerre, üresen áll, és felkínálják egy szerzetesnek, hogy a háború fészkéből csináljon szeretetotthont. Én ezeket a gondolatokat leírtam, hogy milyen szép, amikor Ézsaiás azt mondja, hogy eljön az az idő, amikor a kardokból ekevasat kovácsolnak, a lándzsákból oltókéseket, és nem fog ember emberre támadni ezen a földön. Erre a levélre többen válaszoltak, egy amerikai férfi, egy olasz házaspár, egy japán nő – eljöttek Szalontára is. Sétáltunk a kaszárnya udvarán, ott volt a polgármester, a gyerekek, a külföldi vendégek, mérnökök, beszélgettünk, hogy az őrbódét le kellene bontani, és helyette milyen jó lenne egy hinta. Ekkor bennem megállt a levegő, és azt gondoltam, hogy ha valaki azt állította volna ezelőtt tíz évvel, hogy én egy román kaszárnyát csak úgy át fogok tervezni, én azt mondtam volna, hogy lázas beteg. Vagy ha valaki nekem azt mondta volna jó pár éve, hogy itt, a dévai román tanfelügyelőségen díjat fogok átvenni az anyanyelv őrzéséért és ápolásáért, hát azt mondtam volna, hogy menjen, és kezeltesse magát. Olyan jó dolog látni, hogy épül és szépül a világ. 

– Úgy érzi, hogy sokat változott a világ az elmúlt évtizedben?

– Igen, sokat változott a világ, nyugodtabb, szelídebb lett. A napokban meghívtak Brüsszelbe. Leszálltam a repülőtéren, és olyan jólesett, hogy nem kérik el az útlevelet, csak belepillantanak, nem nyomnak pecsétet belé, és az ember csak úgy besétál a parlament épületébe. Ha nem tévedek, a brüsszeli parlament 1995 óta működik, és megkérdeztem, hogy azóta ott valakit vertek-e orrba? Azt mondták, nem volt fizikai bántalmazás. Néztem azt a rengeteg nyugodt embert, akik nem voltak állig felfegyverkezve. Lehet, ezek olyan kis dolgoknak tűnnek, de nem olyan rég láttam a római birodalom nagygyűléseiről egy metszetsorozatot, és hihetetlen, mennyi fegyver, páncél volt még a püspökökön is. Ahhoz képest, pár száz év alatt sokat fejlődött a világ. Pedig a politikusok akkor is megérték a pénzüket, de akkor nem derültek ki a különféle disznóságok, és a gyerekek akkor is mindenféle lókötőséget elkövettek. Valahogy ez a mai média sokkal életrevalóbb, elevenebb, és a sajtószabadság címszó alatt mindenbe bepillantást mutat. Nem hiszem, hogy rosszabb a világ, csak átlátszóbb lett, őszintébb valamivel, és a titkokat könnyebb felfedni ma, mint régebb. 

– Visszatérve a Sütő András-díjra, amelyet az Önhöz méltó szerénységgel fogadott: szükségesek-e ezek az elismerések ahhoz, hogy megerősítsék Önt nehéz munkájában?

– Nekem nagyon jólesett ez a díj, nagyon fontos volt számomra, kilométerkő az én életemben. Tudom, hogy hosszú távok vannak még előttem is, és az erdélyi magyarság előtt is, de azt mondom, merjünk nagyokat álmodni, együtt, közösen, és hiszem azt, hogy legszebb álmainkat Isten segíteni fog megvalósítani.

Nagy Zsuzsanna, Polgári Élet

www.erdely.ma