Ezeket a margarétákat szeptember 12-én fényképeztem Csíksomlyón! Szépen, naivan adták magukból mindazt, mit Teremtőjük beléjük álmodott, virágjaikban pompáznak, de jött a hóharmat, végzett velük, megfagytak! 

Pusztulásuk előtti napokban ők nem latolgatták, hogy van esélyük vagy nincs, szépen tették a dolgukat, létükkel hirdették, hogy élni jó, élni érdemes! Az égen, az egyre serényebben átsuhanó, életadó napkorong maradék erejét felhasználva, ezek az apró virágok kibontották apró vitorlájukat, szirmaikat, hogy az, a föld alatt lapuló semmittevésből átrepítse őket a szemet gyönyörködtető létbe! Megéri, nem éri meg, ez a dilemma számukra nem létezik! Ők vannak, akarnak lenni amíg lehetnek a rövidülő nappalok pergésében, és hogy a könyörtelen idő megajándékozza-e őket a magérlelés hosszú őszével, az csak másodlagos!

 Nézem a virágokat, és tanulok tőlük: lenni, létezni, tenni azt amire születtünk, s a többit alázattal az idők Urára bízni! Virágba borulva terveket szőni, egyensúlyozva az elmúlás határán, ez a hivatásunk, rakjuk a falakat, de hogy lesz-e időnk a bontakozó álmokat beérlelni, a tervekből az életművet felépíteni, a házat befödni s belakni, nem tudhatjuk! A megszületett gyermek gőgicsélését hallgatom, s hogy érett nagylányom lakodalmán ott lehetek-e, azt nem tudom! Ahogyan azt sem tudom,  hogy majd eljön-e síromra virágot tenni  de azért ölbe veszem és szeretettel mondok  mesét neki! Nem szabad elvesznünk a pragmatizmus bénító hínárjában, az életet, a mindennapokat nem kielemezni, felértékelni kell, hanem élni létünk minden Isten adta percét nagylelkűen! 

 Hálás szívvel nézem az apró kis virágokat, tanító mestereimet, ők elpusztultak,  nem maguk kelyhében érlelik magvaikat, hanem bennem, s talán benned is, ki olvasod ezeket a sorokat érlelnek döntéseket, olyan magvakat melyből élet fakad!! Merjünk nagylelkűek lenni, vállalni virágot bontó létünket, higgyük, hogy Isten bölcsességében valahol minden virág gyümölcsöt érlel!!  

Szeretettel,

Csaba t.