9 évvel ezelőtt, 22 évesen, amikor az életem már romokban hevert, úgy gondoltam, hogy tennem kell valami egészen újat. Nem folytathatom többé ugyanúgy, mert abba belehalok. Érzelmileg már belehaltam, de akkor már valójában sem akartam élni. Az addigi életem kicsúszott a kezemből. Nem akartam én addig sem rosszat, csak szerelmet, boldogságot, anyagi biztonságot, nyugodt életet... Könnyelmű voltam és a lehetőségek elsodortak. Semmim sem volt, de csakhamar mindenem meglett. Szép lakásom, autóm, sok- sok drága ruhám, parfümöm és minden, amire vágytam. A legszebb tengerpartokon napozhattam, Thaiföld, Maldív, Bali, szórakozni Ibizára mentem, máskor Párizsba a Buddha bárba, Monacoba a Jimmyzbe, ahova a legnagyobb világsztárok járnak. Előtte naphosszat néztem a Fashion tv-ét és ábrándoztam róla, hogy egyszer eljussak oda. Hát eljutottam... És milyen nagy csalódás volt. Nem éreztem semmit. Már mindenem megvolt, de nem ért semmi semmit. A szívem egyre üresebb lett, egyre kifosztottabb. A semmiért adtam oda magam. De ez mindent elvett tőlem. A fiatalság naív báját, a felhőtlen vidámságot, az őszinteséget. Megromlottak a kapcsolataim, reményét vesztettem az elfogadó szerelemnek, az érzelmi biztonságnak, a boldog jövőnek... És hogy miért írom le ezeket? Miért nem temetem csak el egyszerűen? Mert hiszem, hogy ahogy az én életem megváltozott és értelmet kapott, úgy segíthet a történetem másoknak is változtatni. De miért jó ez nekem? Pont ebben van a kulcs! Azért változhatott meg az életem, mert megváltoztattam a gondolkodásom. Azon a ponton indult el a változás az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy mostmár tennem kell valamit másokért. Nem élhetek tovább magamnak. Láttam egy műsort a tv-ében a dévai Böjte Csaba nevelőotthonairól. Láttam, hogy micsoda nyomorban nőnek fel gyerekek tőlünk csak karnyújtásnyira. Rájuk kerestem az interneten és megláttam, hogy a nyári táborokhoz önkénteseket keresnek. Éreztem, hogy ott a helyem. Felvettem velük a kapcsolatot és eltöltöttem náluk Romániába két hetet. Végtelenül egyszerű és szegényes környezetben. Bolhás lettem, hagymából készült krémet kentek a kenyerünkre, hogy legyen rajta valami, a gyerekek pedig tragikusabbnál tragikusabb történeteket meséltek el az életükből, amin keresztül mentek mielőtt felkarolta őket az alapítvány. Mégis vidámak voltak, hiszen gyerekek. Csodálatosak!! Annyira sokat kaptam tőlük, hogy azt le sem lehet írni. Haza szerettem volna hozni mindet. Nem akartam otthagyni őket. Végig sírtam haza felé az úton, a szívem szakadt meg értük. De mégis, gazdagon jöttem haza! A szívem tele lett szeretettel, értékekkel. Egészen máshogy láttam már a világot. Hiábavalónak tűnt többé a csillogás és a sok felszínes dolog. Azokon a napokon jártam talán életemben először istentiszteleten is. A gyerekeket el kellett kísérnem. Furcsa volt, idegen, régi módi dolognak tűnt, olyan bagatel, gyerekes hiszékenységnek. Mégis az utolsó alkalommal olyan élesen és áthatóan szólt hozzám Isten a pap szavain keresztül, hogy azon gondolkoztam, hogy honnan ismernek ezek az emberek engem. Miféle játékot űznek velem? Miért beszélnek így ki? Miért szégyenítenek meg engem? Akkor még nem értettem, hogy Isten látta az én szívem, látta az én elsötétedett gondolatvilágom és ő leplezett le saját magam előtt, olyan módon, hogy tudjam, ez nem lehet véletlen. Ez volt a második pont az életemben amikor Isten lépést tett felém. De akkor lépett, amikor én megnyitottam a szívem a jóra. Amikor a lelkem már vágyott az élet valódi értelmére. Sokan vannak, akiknek az élete egy ponton kisiklott. Talán nem pont így, de bárhogyan is, a változás útja lehet hasonló! Nyisd meg a szíved, lásd meg, ami körbe vesz. Tégy egy lépést Isten felé és ő tízet fog lépni Feléd!!