Millió könny, millió sóhaj,
millió virágszál ugyanúgy, mint tavaly
és jövőre és azután
az idők végezetéig talán.
Gyertyát gyújtunk, milliót,
felidézünk minden jót,
átjár bennünket a szeretet,
érezzük a rég elmúlott képeket,
s a gyertya fénye csendesen lobog,
megvilágítja mennyország kapuját,
fénye elszáll az éteren át.
Itt vannak velünk nap mint nap,
érezzük, mikor a szél cirógat,
Itt vannak a sóhajok,
szívből feltörő tegnapok,
Életünk része szeretteink elvesztése.
Mégis a szív hálásan dobog, s az a pár könnycsepp
ott a krizantém virágra szívünk virága.
S jöhet eső, jöhet szél, akár fújhat is cudarul,
a gyertya lángja akkor is ég makacsul,
mert nem felejtünk, csak kegyelettel emlékezünk!
Hát égjenek a gyertyák, világítsák az utat a mennyországon át,
s talán egy távoli csillag fényében utat mutat a hála és a szeretet,
hogy érezhessétek újra, hogy sosem felejtünk titeket!
