Hamvas Béla 1935-ben A költészet értelme című esszéjében így vall:

 „A költő nem produktum, nem a kor tényezőinek többé-kevésbé való összefoglalása, nem eredmény, nem tünet: a költő az emberiség vezetője, géniusza, világító lángja. A költészet nem termék, hanem az élet ihlete, az a rejtelmes képesség, amelyik az életet fölemeli, ami hangsúlyozza, hogy az élet öröm, aminek varázsa átragyogja az embert.”

A költemény az ember gondolatainak, legbelsőbb érzelmeinek, vágyainak, félelmeinek ünnepi viselete. Sajnos az önzésbe zárt ember csak bulizni, szórakozni akar, de csak kiég, elfárad. A költészet, a szentélybe siető, ünneplőbe öltözött gondolatok lassan kihalnak rohanó világunkból. Ahogy a kócsagot és más veszélyeztetett állatfajt védjük, úgy kellene óvni, védeni a gondolkodó embert, ki aranyásóként a mélybe száll, hogy felszínre hozza életadó gondolatait, melyeket aztán ünneplőbe öltöztetve, akár egy édesapa nagylányát az első bálon a táncparkettre kíséri. A költőből fakad a költemény, ő az apja a dalnak, de minden vers önálló életet él, ahogy a forrásból túlcsorduló víz - a poézis is - rügyet fakaszt, életet, színes virágot, zamatos gyümölcsöt hoz tikkadt világunkba.

Józsi köszönöm, hogy nem csak a tejbányába, hanem a gondolatok tárnáiba is alá - alá ereszkedsz, és onnan soha nem jössz vissza üres kézzel! 

Csaba t.