Szent Ferenc első társa az assisibeli Bernát testvér volt, aki az alábbi módon tért meg.

Szent Ferenc, bár jó ideje szakított már a világgal, akkoriban még világi ruhát hordott, és az önsanyargatástól sápadt és megviselt arccal járta az utcákat. Önmagát megvetve, külsejét annyira elhanyagolta, hogy sokan eszelősnek nézték, rokonai csakúgy, mint az idegenek gúnyt űztek belőle, s mint afféle hóbortost kővel meg sárral hajigálták. Ő pedig türelmesen szenvedte el a bántalmakat, és mintha süketnéma lenne, ügyet sem vetett a gúnyolódásra.

Így történt, hogy Bernát úr, Assisi városának egyik legelőkelőbb, leggazdagabb és legbölcsebb polgára megfigyelve Szent Ferencet, eltűnődött magában hősies világmegvetésén, a bántalmak elviselésében tanúsított mérhetetlen türelmén, meg azon, hogy az emberek fitymáló és ócsárló viselkedése nemhogy csökkentette, hanem még inkább növelte benne az állhatatosságot. Újra és újra elgondolkozva a dolgon, arra a következtetésre jutott: semmi esetre sem lehetséges, hogy Ferenc ne legyen birtokában Isten különös kegyelmének. Meghívta hát magához egy este vacsorára és éjjeli szállásra; Szent Ferenc pedig elfogadta a meghívást, és nála maradt éjszakára is.

És akkor Bernát úr eltökélte magában, hogy meglesi vendégének jámborságát, azért saját szobájában vettetett néki ágyat, ahol éjjelente mindig mécses égett. Szent Ferenc pedig, hogy észrevétlenül végezhesse imáját, a szobába lépve nyomban ledőlt az ágyra, és úgy tett, mintha máris aludnék. Kisvártatva Bernát úr is lefeküdt, s szörnyen horkolni kezdett, mintha azonnal elnyomta volna az álom. Szent Ferenc abban a hiszemben, hogy házigazdája csakugyan már első álmát alussza, fölkelt ágyából, és imádkozni kezdett. Szemét és kezét az égre emelve, áhítatos buzgalommal mondogatta: - Én Istenem! Én Istenem! - Miközben sűrűn hullottak könnyei, mind csak ezt ismételgette egészen a hajnal közeledtéig: - Én Istenem! Én Istenem! - Ezt mondogatta Szent Ferenc, mert egészen elmerült az isteni Fölség jóságának szemléletében és csodálatában, aki kegyesen megkönyörült a romlásnak indult világon, és szegényke szolgája,[9] Ferenc által kívánt gondoskodni a lelkek megmentéséről. És mert a jövendölés lelke, a Szentlélek megvilágosította elméjét, nyilvánvalóvá váltak előtte mindazok a nagy dolgok, amelyeket Isten általa akar cselekedni, s egyszersmind eléje tárult csekély erejének elégtelensége. Ezért hívta és esdette hát Istent, hogy mindenható kegyelmével, ami nélkül a gyarló ember semmire sem megy, pótolja, segítse és véghez vigye, amire ő magától nem képes.

Bernát úr pedig látva a mécsvilágnál Szent Ferenc ájtatos cselekedeteit, és alaposan megfontolva az ajkáról elhangzott szavakat, a Szentlélek indítására és sugallatára elhatározta, hogy új életet kezd. Reggelre kelvén, magához hívta tehát Szent Ferencet, és így szólt hozzá: - Ferenc testvér, én elszántam magam, hogy elhagyom a világot, és követlek téged mindenben, ahogy parancsolod. - Hallván ezt, Szent Ferenc igen megörült, ám így felelt: - Bernát Uram, amit mondasz nekem, oly nagy jelentőségű és súlyos dolog, hogy ehhez föltétlenül ki kell kérnünk a mi Urunk Jézus Krisztus tanácsát, könyörögve hozzá, hogy nyilvánítsa ki akaratát, és adja értésünkre azt is, hogyan fogjunk megvalósításához. Miért is menjünk el együtt a püspökségre, van ott egy derék pap, mondassunk vele misét, azután töltsük még imádságban az időt terciáig,[10] kérve a jó Istent, hogy a misekönyv háromszori fölnyitása által[11] jelölje meg nekünk a kedvére való utat, amelyet választanunk kell. - Bernát úr azt felelte, hogy nagyon jónak találja a gondolatot, úgyhogy mindjárt fölkerekedtek, és elmentek a püspökségre.

Miután misét hallgattak, és imádkoztak terciáig, Szent Ferenc kérésére a pap fogta a misekönyvet, keresztet vetett, és Jézus Krisztus nevében háromszor egymásután fölütötte. Az első fölnyitáskor azokra a szavakra pillantottak, amelyeket Krisztus a tökéletességre vágyó evangéliumi ifjúnak mondott: Ha te tökéletes akarsz lenni, menj el és add el, amid van, és add oda a szegényeknek, és kövess engem. A második fölnyitásra tekintetük azokra a szavakra esett, amelyeket Krisztus az apostoloknak mondott, amikor prédikálni küldte őket: Semmit se vigyetek magatokkal az útra, se botot, se tarisznyát, se sarut, se pénzt, így akarván figyelmeztetni őket, hogy megélhetésük gondját bízzák Istenre, s egyedüli törekvésük a szent evangélium hirdetése legyen. A harmadik fölnyitásnál Krisztus Urunknak ez a tanítása került szemük elé: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem.

Akkor Szent Ferenc így szólt Bernát úrhoz: - Íme ez a tanács, amit Krisztus ad nekünk. Menj tehát és teljesítsd, amit hallottál. Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus, aki méltóztatott megmutatni nekünk az ő evangéliumi útját. - Erre Bernát úr elment, azonnal eladta mindenét, pedig fölöttébb gazdag volt, s az árát örvendező szívvel osztotta szét a szegényeknek, árváknak, zarándokoknak, a kolostoroknak és a kórházaknak. Szent Ferenc meg mindenben hűségesen és okosan segítette őt.

Egy Szilveszter nevű papban pedig, aki látta, hogy Szent Ferenc milyen könnyen bánik a pénzzel, és hogyan szórja a szegényeknek, fölébredt a kapzsiság ördöge, odaférkőzött hát Szent Ferenchez, és így szólt neki: - Hallod-e, te adósom maradtál a kövek egy részéért, amit templom javítgatásra[12] vettél tőlem; most hogy van pénzed, fizess! - Szent Ferenc szerfölött elképedt ugyan ezen a pénzsóvárságon, ám mint aki komolyan veszi az evangélium tanítását, ahelyett hogy vitába szállt volna vele, egyszerűen belenyúlt Bernát úr pénzes zacskójába, s teli marokkal adta Szilveszternek a pénzt, hozzáfűzve: ha többet akar, még többet is kaphat. Szilveszter fogta a pénzt, és elégedetten hazament. Este azonban, amikor visszagondolt a napközben történtekre: egyrészt saját kapzsiságára, másrészt Bernát úr lángoló buzgalmára és Szent Ferenc jámborságára, nyugtalanítani kezdte a lelkiismeret. Éjjel aztán s még a rákövetkező két éjszaka is, Isten jóvoltából, látomásban volt része.

Azt látta álmában, hogy Szent Ferenc szájából aranykereszt nő ki, amelynek csúcsa az eget érinti, szárai pedig átfogják a földet napkelettől napnyugatig. A látomás hatására, Isten iránti szeretetből, ő is szétosztotta minden vagyonát, és a kisebb testvérek[13] közé lépett, s a szerzetnek oly szent életű és kegyelemmel megáldott tagja lett, hogy úgy társalkodott a jó Istennel, mint barát a barátjával. Ezt Szent Ferenc is többször tapasztalta, amint a későbbiek során még ki fog világlani. Bernát úr hasonlóképpen oly bőségesen részesült a kegyelemben, hogy elmélkedés közben gyakran Istenhez ragadtatott. Szent Ferenc úgy nyilatkozott róla, hogy minden tisztelet megilleti, és hogy igazában őt tekinti rendje megalapítójának. Ő mondott le ugyanis először a világról, osztotta szét mindenét a szegények között, semmit sem tartva meg magának, s ezzel elkezdte az evangéliumi szegénység megvalósítását. Mindentől megfosztva, pőrén vetette magát a Megfeszítettnek karjaiba.

Ki legyen áldott örökkön örökké!

Amen.