7. Törvényhozás
8. Kiengesztelõdésre való készség
7. Törvényhozás
Szent László nem önmagát, az embert teszi a törvények forrásává, hisz tudja, hogy van egy objektív, pillanatnyi hangulataink, érzelmeink fölötti világ, melynek törvényeit felismerve és betartva az élet fennmarad, és virágzásnak indul. De melyeket, ha félredob és eltapos az ember, akkor a társadalom önnön békességét, felemelkedését, és végsõ soron fizikai létét tapossa el. Ezért tanácsosaival bölcs törvényeket hozott, zsinatokat tartott. Törvényeit talán ma szigorúaknak tartanánk, de döntéseibõl élet fakadt, a nemzet felemelkedett általuk. Gyermekeinket is, akárcsak kortársaikat, nagyon sokszor a pillanatnyi hangulat, vágyak, érzelmek rángatják, próbálják vezetni. Mi szeretettel és jósággal kezükbe adjuk Krisztus Urunk legfõbb törvényét, a szeretet parancsát, mely iránytûként mindig megmutathatja nekik a helyes utat. A személyes szabad akarat iránt mélységes tisztelettel próbáljuk megértetni gyermekeinkkel, hogy emberré válásukhoz, kibontakozásukhoz fogadják Isten drága ajándékaként a tízparancsolatot, és azokat a törvényeket, melyek világunkat irányítják.
8. Kiengesztelõdésre való készség
Hosszú élete során Szent László irgalmas szívû, kiengesztelõdésre kész király volt. A legyõzött ellenséget kaszaboló vitézeit leállítja, tanítókat, papokat hívat, és letelepíti országában a legyõzött kunokat. Kérlelhetetlen ellenségeibõl a jóság, bölcsesség által barátok, királyságának jó állampolgárai lettek. Ellenfeleit nem legyõzni, elpusztítani, hanem meggyõzni, ország építõ munkájában társává akarja tenni nemes szívével. Gyermekeink számára egyik legfontosabb tananyag a jóság és a szeretet, mely képes legyõzni a rosszat és a vicsorgó ellenségbõl õszinte, tiszta, jó barátot formál. Szent László példájára szeretnénk megtanítani gyermekeinket, hogy egymásnak ne bírái, hanem életet adó orvosai legyenek, ne elítéljék egymást, hanem felszabadítsák társaikat az istengyermeki tiszta, szabad életre, a szeretetre, mely Isten képére, hasonlatosságára formál bennünket.
Délelőt:
Délután:
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
Ne fogjon senki könnyelmúen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz,
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költôket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel túzön-vízen át!
Átok reá, aki elhajítja
Kezébôl a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis proféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
