Száz esztendeje született Jakab Antal püspök, az Erdélyi Egyházmegye egykori főpásztora.

 

 

 

 

 

 

Jakab Antal gyulafehérvári püspök 1909. március 13-án született Gyergyókilyénfalván, többgyermekes családból. Elemi iskoláit helyben, középiskoláit Gyergyószentmiklóson, teológiai tanulmányait pedig a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. Mailáth Gusztáv Károly püspök 1934. június 29-én szentelte áldozópappá. Gyergyóditróban volt káplán, onnan Kolozsvárra került Márton Áron főesperes-plébános mellé, aki, látva tehetségét, 1937-ben Rómába küldte, hogy egyházjogot tanuljon. A római Lateráni Egyetemről jogi doktorátussal hazatérve az egyházmegye kettéosztottsága idején Jakab Antal a Kolozsvári Püspöki Helytartóságra került, titkárként Sándor Imre helytartó mellé.

1945-ben Gyulafehérváron ő a teológia vicerektora és egyházjog professzora. Amikor Márton Áront elhurcolták, Róma akaratából ő lett az egyházmegye első titkos ordináriusa, vagyis püspök-helyettese. Boga Alajos, Sándor Imre és Gajdátsy Béla letartóztatása után Adorján Károly kanonok összehívta a központi papságot, hogy a vezető nélküli egyházmegye élére káptalani helynököt nevezzenek ki maguk közül. Mivel a központi papságból egyedül Jakab Antal nem jelent meg, Faragó Ferenc kanonok és Nagy Jenő volt püspöki titkár, akkori nagyszebeni főesperes-plébános felkeresték és megkérdezték, hogy miért nem volt jelen a gyűlésen. Akkor feltárta előttük ordináriusi mivoltát, s megtiltott minden szervezkedést. Bejelentette, hogy a továbbiakban mint tikos ordinárius fog intézkedni az egyházmegyében.

Tizenhárom év börtönben

Akkor már világos volt, hogy Bukarest nem őt, hanem a hatalmat kiszolgálókat akarja vezetőnek. Jakab Antal is számíthatott saját letartóztatására, ami nem is késett sokáig. 1951. augusztus 24-én őt is elfogták. Elhurcolása után sokat verték, majd a felsőbányai ólombányában kényszermunkára ítélték, Ambrus József karcfalvi plébánossal és Dávid Lászlóval együtt. Az egyik bányaomlás alkalmával a csodával határos módon menekültek meg. Jakab Antalt innen a Duna-csatornához hurcolták. A kommunisták börtönében összesen 13 évet raboskodott. Ő is átszenvedte a poklok poklát.

Szabadulása után papként nem működhetett. Szülőfalujában segített rokonainak a mezei munkában. Később az állami hatóság mégis megengedte, helyesebben megtűrte, hogy Görgényszentimrén, majd 1964-től Búzásbesenyőn lelkipásztorkodhasson. Az 1960-as évek közepén Máron Áron visszavitte Gyulafehérvárra, hogy ott tanárként működjön. Búzásbesenyőről hetente utazott Gyulafehérvárra tanítani. Miután a gyulafehérvári tartózkodási engedélyt megkapta, egyházjogi és erkölcsteológiai tanári katedráját 1968-tól nyerhette vissza.

Márton Áron segédpüspöke, majd megyéspüspök lett

1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal, astigii c. püspök néven kinevezte Márton Áron segédpüspökének. A román állam nem engedte meg, hogy Gyulafehérváron szenteljék, ezért VI. Pál pápa a római Szent Péter Bazilikában szentelte püspökké 1972. február 13-án.

Jakab Antal 1980. április 2-ig (Márton Áron nyugdíjba vonulásáig) volt gyulafehérvári segédpüspök, ettől kezdve 1990. március 14-i visszavonulásáig megyéspüspökként vette vállaira az egyházmegye kormányzásának nehéz terhét. Nehéz teher volt, mert állandó küzdelemmel járt, hogy a következetes elnyomással szemben megvédje az egyház jogait. Súlyos lelkiismereti kérdés volt számára, hogy engedményekkel a lépést el ne vétse.

Jakab Antal az erdélyi magyarság legnehezebb, az eltervezett román felszámolás és megkezdett falurombolás idején volt megyéspüspök. Ebben az időben egyházmegyéje vezetése a börtönéveknél is nehezebb volt számára. Nagy tudással, kitűnő diplomáciai rátermettséggel tett meg mindent híveiért, amit csak megtehetett. Számtalanszor meg kellett tapasztalnia az állam részéről a félrevezetést, a hazudozást, a be nem tartott ígérgetések hosszú sorát. Amikor Bukarest bevezette a teológiára felvételizők létszámának korlátozását (numerus clausus), nem tartotta be, noha az egyházi élet szinte minden vonatkozásában a hazug kétszínűség cselvetéseit kivédeni nem volt könnyű feladat. De ő mindvégig vállalta és küzdött élete utolsó leheletéig. Papjait védte, és anyagilag is segítette. Az ő ideje alatt épült néhány ritkaságszámba menő új templom is, például Gyimesbükkön, Tusnádfürdőn, Sepsiszentgyörgyön és másutt, továbbá Kovásznán a papi otthon. 1993. május 5-én halt meg súlyos májrákban. A gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszik.

(Incze Dénes: Erdély Katolikus Nagyjai. Tusnádfürdő (ny. Csíkszereda), 2003. 291., 292., 293. old. felhasználásával)

Magyar Kurír