Riportunk Böjte Csaba árvaházának művészeti munkájáról

Pár éve Dévára vitt az utam, Böjte Csaba testvér árvaházába. Ott töltöttem néhány napot, alkalmam volt bepillantani a életükbe: gyereksorsok ragadták meg szívem, és máig úgy érzem, nem tudott eleget simogatni a tenyerem. A művészet ereje pedig itt is formálja a közösséget, az egyének életét. Riportunk a dévai árvaház művészeti munkájáról, Bajczi Mariann szolgálatáról, számos gyerek traumafeldolgozó, örömet hozó alkotásáról.

Én csak pár napot lehettem ott, a már majd' három évtizede működő Dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott árvaházban, van, aki hónapokat, akár éveket vagy a teljes életét teszi fel a feladatra; a családjukból kiszakadt gyerekek nevelésére, fejlesztésére, vigasztalására.

Bajczi Mariann művészeti segítőt évek óta ismerem, jobb agyféltekés rajz-tanfolyamokat tartott az ország, aztán a világ számos szegletében. Láttam súlyos pszichiátriai betegekkel dolgozni, nyomon követtem munkáját akkor is, amikor hazánk legkeményebb börtönébe vitt rajztanítással vigasztalást, feloldozást a raboknak. Ha nem jött volna a koronavírus-járvány, most ott lennék Déván, és személyesen kérdezném munkájáról, de ez most egy rendhagyó karanténriport: telefonon, e-mailben, ide-oda vándorló szavakkal, veretes érzésekkel.

Mariann jött-ment a világban évekig, most Déván van munkájára szükség, nem évente egy-két alkalommal, mint régebben, hanem minden egyes nap. Csaba testvér kérésére érkezett, „telepedett le” hosszabb időre, kapott egy kis lakást az otthon területén, szinte szomszédok Csaba testvérrel. Otthona azonban nem teljesen privát terület, az egyik szobában nagyon komoly kreatív-alkotó műhelyt hozott létre.

Ki-be járnak a gyerekek nála, ott mindenki otthon van kicsit, bár senki se lakik vele.

A gyerekek „csak” alkotnak

Mariann nem nevelő, nem gondozó, hivatalosan nem is törekszik arra, hogy ezekben a minőségekben jelen legyen. Munkája mégis fontos, mert úgy ad, hogy azt észre se veszik a gyerekek. Úgy gyógyít, úgy vigasztal, úgy old fel görcsöket, úgy segít felszínre hozni mérgező, mély sérelmeket, hogy közben nem zajlik „hivatalos” terápia, nincs is ilyen szándéka. Nála a gyerekek „csak” alkotnak.

Rajzolnak, festenek, karácsonykor mézeskalácsot sütnek és díszítenek. „Csak” tesznek-vesznek, beszélgetnek, vagy épp elmerülnek a munkában, befelé figyelnek. Egyetlen elvárása van Mariannak: aki alkotni szeretne, annak adják meg a többiek az elmerülés lehetőségét, tiszteljék egymás munkáját és céljait. A segítő program egy része láthatatlan, de óriási értéke van, hiszen a gyerekek így biztonságos közegben, a mindennapokban megélt és elviselt szigorú szabályok alól mentesülve fejlődhetnek úgy, hogy valaki mélységesen hisz bennük. És nemcsak kreativitásukban, ügyességükben vagy tehetségükben hisz, hanem  személyesen bennük is – minden egyes gyerekben, egytől egyig.

Óvatosan kérdezem arról, miket tapasztalt, miket lát az alkotásokban, mennyire hagy nyomot papíron, festővásznon mindaz, amit az otthonban élő, családjukból kiszakadt, elhagyott, bántalmazott, elárult gyerekek szavakkal nem tudnak elmondani. Találkozott-e olyan gyereksorssal vagy annak megjelenésével az alkotásokban, amely megrázta őt. Súlyos csend a válasz. Majd egyetlen mondat érkezik: „csak ilyennel találkozom”. Én pedig erről nem faggatom tovább, nem kell; az árvaházi jelenléte a válasz a kérdésemre, az, hogy még nem megy tovább, mert rengeteg a feladat.

Jobbára kiskamaszokkal, fiatalokkal foglalkozik, de

olyan gyerekek is járnak hozzá alkotni, akik már kirepültek,

de a közelben maradtak, akár már családot is alapítottak, de szükség van erre az „utómunkára”, az alkotás és Mariann kínálta láthatatlan varázserőre.

„Az alkotás nyelvet ad a némáknak.” Ezt mondta, így fogalmazta meg nem is olyan rég Mariann egyik fiatal tanítványa, amikor szóba került az alkotás, a kreatív munka fontossága egy beszélgetés során. Nem kell lefordítanunk a mondatot, talán így is érti mindenki a lényegét,

átjön az üzenet az el nem mondható dolgokról, amik bilincsbe verik a szívet és lebénítják nyelvet…

a megfogalmazás pontosan elmondja, az alkotás miként szabadítja fel a gátakat, és hoz megkönnyebbülést.

Gyönyörű képek kelnek életre az öreg fa lapjain

A „szabad” alkotás mellett azonban a jelenlegi és a volt lakók Mariann segítségével (szó szerint is) nagy fába vágták a fejszéjüket: a kolostor udvarán kivágott öreg fát nem vetették tűzre, hanem szépen felfűrészelték –

ez az öreg fa az alapanyaga egy nagyszerű vállalkozásnak, a Dévai Kölyök Manufaktúrának.

A lakók egy része, jobbára négy-öt tizenéves fiú lapkákra szeli a fát, majd simára csiszolja a felületet. A lányok pedig szívhez szóló, álomszép kis képeket festenek a lapkákra.

Ezek az alkotások aztán „eladásra” kerülnek, viszik őket szerte a nagyvilágban, így érkezik némi jövedelem a gyerekeknek. Egy-két, már felnőtt fiatalnak a megélhetést is biztosítja, további tucatnyi ifjúnak kiegészítő jövedelem. De a pénznél sokkal értékesebb az alkotások üzenete, mert ha szerető figyelemmel nézzük azokat, akkor világosan elmesélik, hogyan

segít nekik a művészet túllépni árvaságukon, hogyan gyógyítja az ecset sebeiket.

Most csak néhányat mutatunk meg ezek közül, a legbeszédesebbeket, megpróbálva rávilágítani arra, mennyi mélység bújhat meg egy-egy ilyen alkotás mögött:

Én magam is „árvaházban” nevelkedtem, tehát tudom, ha van valami, ami leginkább hiányzik, amiért sóvárog egy árva gyerek, akkor is, ha van (már) mit ennie, meleg takarója és biztonságos a környezet, ahol élhet – az a személyes figyelem. Hogy valakinek miatta, csakis miatta, érte ragyogjon fel a szeme. A közös munka Mariannal és maga az alkotás a lámpa, ami fénybe vonja a gyereklelkeket, és ami így a nagyon vágyott „fontos vagy nekem élményét” megadhatja.

Szembetűnő, hogy a fény, mint motívum újra és újra felbukkan az alkotásokban, nem véletlenül. A fény érték, amit őrizni kell, átadni egymásnak: a személyes emberi kapcsolatokban él, amelyek a legsötétebb időben is reményül szolgálnak.

Magány, elszigetelődés, a sehova se tartozás fájdalmas élménye – és annak oldása – jelenik meg számomra ezeken a képeken. A vágy arra, hogy a kicsi csillaglakók családokban éljenek.

Az el nem mondható dolgok, történések, a titkok piszkolták be a földet, eget, és a Holdat is. Itt az ideje, most van lehetőség örökre megszabadulni portól, folttól, fájdalmaktól. Ehhez adhat segítséget az alkotás.

Jelenleg, ahogy szerte Európában, hazánkban is nehezebb a személyes élményeket, az enyhülést adó emberi kapcsolatokat megélni, és nehéz ez a dévai árvaházban is. Ott is karantén van, elszigetelődnek egymástól a „családok”, gyerekek, jelenleg nem üzemel az egyetlen közös tér sem, Mariann műhelye sem lehet tárva.

Nincs egymás melletti alkotás sem. Online oldják meg a kapcsolattartást. Ha nehéznek érezzük e pillanatban saját mindennapjainkat, akkor gondoljunk azokra a gyerekekre, akiknek egyébként is minimális rájuk figyelő, fejlesztő, bizalmas szeretetkapcsolata van, esetleg semennyi. Társak közt is egyedül vannak, sokat hallgatnak, cipelik a nehéz némaságot. És akad, akinek tényleg csak a fantáziája, kreativitása és maga az alkotás az egyetlen mentsvára, mesebeli világítótornya, amely segít ép lélekkel átvészelni a most jövő heteket.

Fotó: Fotó: Bajczi Mariann / Dévai árvaház 

Kassai Tini

www.egy.hu