A Dévai Szent Ferenc Alapítvány jóvoltából, már több ezer ember válhatott angyallá. Tavaly én is a szerencsések között lehettem. Elmesélem, hogy három útitársam és én, hogyan lettünk egy kis időre angyalok.

November első hetében indultunk Pestről, utunk első állomása, a Szent Ferenc Alapítvány nagyváradi gyermekotthona volt. Az épület az orsolyiták tulajdonát képezi, de a rend kivonult Romániából, így adomány formájában hagyták rá a Szent Ferenc alapítványra.

Miután köszöntöttük egymást a nevelővel, és átadtuk ajándékainkat, szemügyre vettük a házat. A csemeték ekkor még iskolában voltak. Végigjártuk a szobákat, az emeletes ágyak között tisztaság, rend uralkodott. Átböngésztük a faliújság vidám rajzait, kis hirdetéseit, az órarendet. Külön szépsége a helynek a kicsi kápolna. A kápolna egyik fala ablak lehetett, amit rácsszerűen osztanak fel ablakkeretei. Előtte Szent Angéla szobra áll fából, amint egy kislány fején nyugtatja kezét anyai szeretettel. Lábuknál a gyerekek virágai.

Közben megjöttek a gyerekek is. Vidáman, libasorban érkeztek a nevelővel. Szerencsére volt időnk egy kis játékra és pár csoportkép készítésére, mielőtt búcsúzkodásra került sor, és folytattuk utunkat Déva felé. Rövid ismeretség után, mégis nehezen búcsúztunk egymástól.

Ahogy haladtunk a hegyek végtelen láncai között, lassan lejjebb ereszkedett a nap. A szórványban feltűnt birkanyájak, a mezők hajlongó füvei, az útszéli falvak apró házai, mind áhítatosan várták az estét. Hirtelen olyan látvány tárult elénk, hogy azonnal lehúzódtunk autónkkal, és a fényképezőgépek után kapkodtunk. Friss, simogató esti szél cirkált a hegyek közt a lombokba kapaszkodva. Felmentünk a dombtetőre és körbenéztünk. A távolban minden hegyre homályt vetett a kibontakozó este, de itt, fölöttünk, a felhőket áttörte a nap, és úgy beragyogta a dombot, mintha minden erejével csak erre a területre koncentrálna. Az igazi ok, amiért kiszálltunk a kocsiból, azonban egy másik jelenség volt: óriási és roppant élénk szivárvány szelte át az égboltot. Az egyik lába a horizont egyik végén, a másik a másik végén állt, ívének csúcsa pedig ott sejlett felettünk színes kupolaként. Mi pedig csak álltunk a domb tetején, és szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ilyen élmény ért minket, már utunk elején.

Este érkeztünk Dévára.

Mielőtt elutaztam volna, sokan kérdezték tőlem, hogy kell elképzelni a dévai gyermekotthont.

Mivel én is csak internetről alkottam képet róla, nem tudtam felelni. Most néhány mondatban, összefoglalnám a valóságot azok számára, akiknek csak hallomásuk van a Déván történtekről.

Két, négyemeletes panel-lakóház áll egymás mellett, átlagos pesti panelházhoz hasonlók. A lakóházak előtt hosszú aszfalt udvar húzódik, kosárlabda és focipálya felfestésekkel. A pálya mögött barátságos játszótér, mászókákkal, csúszdával. A lakóházak mellett áll a régi kolostor egybeépülve a templommal. Ha kicsit tovább megyünk, a templomtól rézsút található az ebédlő épülete. Egy tágas, gyermekzsivajtól hangos, finom illatokban úszó terem. A fiatalok váltott turnusokban jönnek az étkezésekre. Tanulni a városi iskolába járnak be.

Útitársaim és én hamar munkához láttunk.

A gyerekek minden karácsony előtt készítenek egy levelet. Ezen leírják három kívánságukat, és az angyalkához címezik. Azonban a ragyogó és fényes angyalszárnyaknak is szükségük van kíméletre: ha utána röpülnének minden kósza divatnak, még kimerülnének. Emiatt a gyermekek igyekeznek csak a legfontosabb kéréseikkel fordulni hozzájuk. A levelek végül eljutnak az alapítvány támogatói, az „angyalok” kezébe, akik lehetőségükhöz mérten vállalják az ajándékok beszerzését.

Útitársaimmal amolyan „közvetítő” angyalok voltunk: azt a feladatot kaptuk, hogy a levelek létrejöttét elősegítsük, majd azokat összegyűjtve eljuttassuk a támogatókhoz. A csemeték ügyeltek rá, hogy kívánságaik ne legyenek túlzók, megvalósulásukban mégis örömüket leljék.

Cipő, ruha, kabát, tisztálkodó szerek, édesség és játékok képezték a kérések többségét.

Déván alig találkozni a hasonló korosztályúak között uralkodó Pc játék őrülettel, playstation mániával, továbbá nincs jele annak a furcsa kultusznak, ami arra sarkalja a fiatalokat, hogy az utcán, villamoson, buszon nélkülözhetetlen eszközként tekintsenek a mobil telefonból kicsüngő fülhallgatóra.

Két nap múlva az összegyűjtött, közel kétszáz levél, szép rendben sorakozott asztalunkon.

Itt kell megjegyeznem: a kívánságlisták nem csak valami nyers követelések voltak egy üres papíroson. Rajzok, díszítések, a legkülönb kézírások és fogalmazások mutatták, hogy a készítőik teljes szívüket beleadták a feladatba. A sorokból kitűnt a tiszta várakozás a közös ünneplés után, az együttlét, és mindazon millió csoda után, amit a közelgő karácsony hoz majd.

Mialatt a kívánságlisták után jártunk társaimmal, alkalmunk nyílt számos család vendégszeretet élvezni. Egy ilyen alkalommal találkoztam Babával.

Be kell vallanom, Baba, azaz a két esztendős Szilveszter, azonnal elbűvölt. Óriási, barna szemei, mint két hipnotikus kör ültek tésztaszerű arcocskáján, és valami kedves, furcsa varázslat hatása alá kerültem. Melegség öntötte el a szívem, és szinte képtelen voltam abbahagyni a nevetést, ha rá pillantottam. Újabb varázslatként ért, mikor a kisfiú felocsúdva megszeppenéséből szavalni kezdett. Bámulatos ügyességgel adott elő egy verset a kiskakasról. Egyik kezével nevelőjébe kapaszkodott, a másikkal pedig egyre bátrabban gesztikulált, ahogy mindjobban belehevült a kakas kalandjaiba. Az előadás díjaként kapott egy papírrepülőt és egy origami madarat.

Néhány utcányira a vasúti síneken túl áll egy kis ház, mögüle hosszú, művelt föld nyúlik a távolba. Ez a ház szintén az alapítványhoz tartozik, a gyerekek száma itt tizenöt körül ingadozik. A levelekért ide is eljöttünk.

A szobában éppen testedzés folyt, mikor betoppantunk. A fiúk jöttünkre abbahagyták a fekvőtámaszokat és beszélgetni kezdtünk. Volt a kisfiúknak egy öklömnyi cicájuk, amelyik még reszketegen járt egészen vékony lábain. A jövevény pár hónapos lehetett, a fiúk befogadták, nevelik, játszanak vele. Maffia szinte új társuk lett.

Én is nyomtam néhány fekvőtámaszt a fiúkkal, de hamar megálltam, mert Maffia felmászott egy polcra, összegömbölyödött és úgy figyelt, mintha páholyból kísérne szemmel, szinte gúnyosan.

Nehezen váltunk el a gyerekektől, de szerencsére még több alkalommal is találkoztunk velük az ebédlőben, és a vasárnapi misén is. Utóbbin olyan feszesen ültek a padban, mint vasderekú katonák. Talán a torna máris meghozta eredményét.

Délután remek dolog volt a gyerekekkel focizni az aszfaltudvaron, bár a játékot nem igen nevezhettük volna futballnak, inkább csak „rugdostunk”. Mégis, valahogy egytől egyig ki tudták fejezni magukat a játékban, ki a maga bukdácsoló módján, ki pedig kiforrottabb labdakezeléssel. A játék egyik szünetében a tizenegy éves Sanyika jött oda hozzám.

– Maguk tényleg angyalok? – kérdezte.

– Természetesen.

– Nem hiszem el.

– És miért nem?

Sanyi a cipője orrát bámulta, majd rám pillantott és így szólt:

– Azért lehet, hogy mégis azok…de akkor miért kocsival jöttek?

Sanyit és a testvérét, Pistikét, akik tele voltak hasonló fogós kérdésekkel, nagyon megkedveltem. Így, mikor útitársaim közt felmerült a javaslat, hogy tekintsük meg Déva várát, a két kisfickót hívtam elsőnek. Rajtuk kívül még legalább tíz gyerekkel – lányok fiúk egyaránt–, nekivágtunk a hegyoldalban kanyargó ösvénynek.

A legkisebbek felnőtteket megszégyenítő energiával haladtak előre. A várba siklón is fel lehet jutni: a kis felvonó drótjai úgy feszültek a magasban, mint végtelen acélkígyók. A várból a panoráma magáért beszél. Parányi házak, épületek, egy-egy templom kis alakja áll lent, a messzeségben hegyek merengnek örök kérdéseken. A kilátást a vár mindkét oldaláról megtekintettük. Kipirult arccal, élményekkel tértünk vissza szállásunkra.

Természetesen millió számra teremnek az élmények egy ilyen utazás alkalmával. Képtelen lennék mindet felsorolni, már csak helyszűke miatt is. Szerencsémnek tartom, hogy Böjte Csaba testvérrel személyesen is találkoztam.

Egy reggel kávéra invitált bennünket. A gőzölgő csészék fölött hosszasan elbeszélgettünk a gyerekekről, az egyház helyzetéről. Csaba testvér minden gondolata lelkesítő volt, és felrázta az embert.

A gyerekek imaélete sűrű, étkezéseiket imádságos köszönetmondás előzi meg és követi, ahogy napirendjük többi pontját is. A gyönyörű dévai templomban a festmények felett kicsiny angyalok és horgas díszítések kígyóznak. Az oltár felett fehér, aranyozott oszlopok közt áll két apostol szobra, középen Mária, aki eltapossa a gonoszt. Felül, az oszlopok alkotta boltív tetején pedig a szentháromság tekint le ránk. A misén szinte kézzelfogható az összetartozás a fiatalok és nevelőik között.

A nevelők áldozatos munkájának említését szándékosan hagytam a végére, mert úgy vélem, külön figyelmet érdemel.

Ők nem mennek haza munka után, a feladat huszonnégy órás, a gyerekekkel együtt kelnek, fekszenek. A nevelőkkel folytatott beszélgetéseimnek komoly tanulsága volt. Egyikük így beszélt az erőről és kitartásról, amelyet ez a hivatás követel:

„Van, aki feladja, persze, de az erő nem belőlünk fakad, hanem Isten kegyelme. Aki ezt megérti és hiszi, az nem fogja föladni. Nagy titok az Istenre hagyatkozás. Nehéz nem félni a holnaptól, de mind inkább azon vagyunk, hogy rábízzuk magunkat Istenre, a gondviselésre.

Nekünk meg kell tennünk a magunkét, és ha ez megtörtént, nem aggodalmaskodunk a holnap miatt”.

A gondviselésről szóló igazságok az alapítvány létrejöttében is kiütköznek, hiszen millió akadály leküzdése kellett, akkor is, mikor nemhogy a holnap, de a következő órák is bizonytalanságot hordoztak, a megsegítettek száma mégis egyre gyarapszik Az elszántság, a becsületes tiszta munka, ha megtörhetetlen hittel párosul, történelemformáló erőt szül.

Emlékezzünk például Szent Ferenc vagy Don Bosco szent szorgalmára: a legvéresebb háborúkban, pusztító járványok közepette, és bármiféle vagyon nélkül tették kötelességüket.

Hatásuk ma is az egész világra kisugároz. Jézus példáját követték, alázatosan Istenre bízták mindenüket, miközben megtették, amit csak lehetett. „Ne aggodalmaskodjatok a holnap miatt!” Ez számomra Déva egyik fő üzenete. A másik üzenet így hangzik: „Aki egyet is befogad e kicsinyek közül, engem fogad be”.

Kiss Balázs