Csaba testvérrel és az alkotókkal, Csender Levente íróval és Lettner Kriszta fotográfussal beszélgettünk.

A könyv születéséről – amely a karácsonyi könyvvásár sikerkötetének ígérkezik – és a közös munkáról Csaba testvér mellett az alkotókat, Csender Levente írót és a lenyűgöző fotókat készítő Lettner Krisztát kérdeztük.

Böjte Csaba meggyőződése, hogy a félelem gúzsba köti az embereket, ő viszont ehelyett örömöt, jókedvet kínál. A világnézetéből merít erőt a mindennapi munkájához – osztotta meg velünk Csaba testvér. Ezt a szemléletet igyekeztek a szerzővel fogyasztható gondolati egységekben felkínálni az olvasónak. Azt is elmondta, hogy amikor egy új gyerek kerül be otthonaiba, első dolga, hogy elűzze a félelmét, mert ha a gyermeknek sikerül megnyugodnia, akkor érdeklődővé válik, kinyílik, utána pedig elkezd eredményesen dolgozni. Ebben a megnyugvásban akar segíteni azoknak is, akik rettegnek, mert nincsenek tisztában a keresztény alapigazságokkal.

– Ha megemelném az emberiség fazekának fedelét, akár a Kárpát-medence fazekát, azt látom, hogy nem szegénység van, hanem kevés a hit, a remény, az Istennel való személyes kapcsolat – fogalmazta meg az atya, aki szerint a kívülről érkező nyomást belső lelki erővel kell ellensúlyoznunk, és ahogyan elfogadjuk a GPS utasításait a helyes útról, úgy kell engednünk, hogy lelkiismeretünk által Isten jó döntésekhez vezessen. A könyv szerzőivel való találkozást a járvány pozitív hozadékának tekinti: a karantén idején bezárultak ugyan ajtók, de újabbak nyíltak ki, és ilyen ajtót jelentett a közös erdélyi út is, amely alatt körbe tudta látogatni a felügyelete alatt álló gyermekotthonokat, és volt ideje elbeszélgetni Csender Leventével.

A gyermekek számára is lehetővé tette, hogy lehetőségként éljék meg a bezártságot: tavasszal a dévai otthonban meghonosította az ökölvívást. A napi több óra edzés eredményesnek bizonyult, egyik sportolójuk egy román megméretésen lett aranyérmes, egy másik Magyarországról hozott második díjat. Csaba testvér most azért szurkolhat, hogy a bukaresti országos ifjúsági bajnokságról is díjakkal térjenek haza gyermekei. A lehetőségek megtalálására ösztönöz mindenkit, azt mondja, ő maga a természettől leste el ezt a szemléletet: – A fenyőfák nem arra növesztik gyökereiket, amerre jónak látják, hanem ahová a kövek engedik, de ha nem akadályként tekintenek a sziklára, hanem támaszként, és belekapaszkodnak a gyökereikkel, akkor nem fordítja ki őket a szél. 

Öt hét Csaba testvér nagy családjában, több ezer kilométernyi közös út, hosszú beszélgetések, amelyeket ferences derű leng át – így élte meg Csender Levente József Attila-díjas író a legújabb könyve születését. Az erdélyi gyermekotthonok közötti vándorlás eredményeként jött létre Böjte Csaba füveskönyve, amely „kipróbált gondolatokat”, gyakorlati tanácsokat is tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan legyünk boldogabbak. Az atya többek között a szeretetről, a félelemről, a halálról, a házasságról, a gyermeknevelésről, a teremtett világról osztotta meg örömhöz segítő gondolatait. A könyv, melyet Lettner Kriszta fotói tesznek teljessé, november 18-án, a Helikon kiadó gondozásában jelenik meg. 

– Ő korunk szentje, ez kétségtelen, egyrészt befogadó, nyitott, másrészt makacs székely, aki pontosan tudja, mi a küldetése, merre tart, és mutatja az utat, hogy merre menjenek, akik őt követik – fogalmazott Csender Levente író, mikor arról mesélt, hogyan fogadta barátjává Csaba testvér őt és szerzőtársát, Lettner Kriszta fotográfust. A Helikon kiadó felkérésére készülő könyv az eredeti tervek szerint Csaba testvér életéről szólna, de ezt már tavasszal felülírta a járvány. Online interjúk helyett az atya felajánlotta a szerzőknek: tartsanak vele, miközben bejárja a gyámsága alatt működő otthonokat, így az író az „anyósülésen” utazva tehette fel a szerzetesnek azokat a kérdéseket, amelyekre eddig nem kapott választ az élettől.

– Számomra ez öt hét lelkigyakorlat volt – vallja Csender Levente. Az öt hét alatt részeseivé váltak az árva vagy szegény sorsú gyermekek hétköznapjainak, nekik is jutott hely mindenütt, ahol az atyát leültették, közösen túráztak, kirándultak, részt vehettek a pandémia kezdete óta rendszeressé vált miséken, amelyeket Csaba testvér naponta élőben közvetített, akár kis kápolnában, akár a hegyekben érte a délután. Sok mindenben közös az író és az atya sorsa, ezért is találták meg hamar a közös hangot. Csender Levente is Székelyföldön, a Ceaușescu-diktatúrában nőtt fel, felmenői, akárcsak az atya édesapja, politikai börtönben sínylődtek, „alulról nézte végig” a rendszerváltást, a vendégmunkás létforma miatt széthulló családokat. Másrészt ő is természeti embernek tartja magát, gombászni indul, ha jön az eső, akárcsak az atya, ezért örömmel nézte, hogyan neveli Csaba testvér a természet szeretetére és tiszteletére a gyermekeket, hogyan tanítja őket becsülni és termővé tenni a földet. Gyermeknevelési tízparancsolatot is találunk a könyvben, az író minden szülőnek és pedagógusnak a kezébe adná az atya tanácsait, mert Csaba testvér nemcsak „szeretgetni akarja” az otthonokban nevelt több ezer gyermeket, hanem bajnokokat próbál faragni belőlük, igyekszik képességeik szerint a legtöbbet kihozni a palántákból.

A füveskönyvből a félelmeinkre is gyógyírt kaphatunk, árulja el a szerző, „az atya szembemegy azzal a trenddel, amely szerint az emberiség pusztulásra van ítélve. Terjed a járvány, a terrorizmus, a világ fegyverkezik, de ő nem áll be a világvégét hirdető huhogók közé, mert tudja, hogy Isten nem azért teremtette ezt a világot, hogy elpusztítsa, hanem azért, hogy kiteljesedjen, és szerinte nem a világ vége jött el, hanem ellenkezőleg, egy új korszak hajnala, amikor érkeznek a figyelmeztető jelek, hogy tennünk kell a világért. Nem kell a fal felé fordulni és meghalni, mert képesek vagyunk ezt a tendenciát megfordítani, és egy békésebb, jobb világot teremteni.”

Testi-lelki utazásként élte meg Lettner Kriszta fotográfus a füveskönyv megszületését, és úgy véli, a lehető legjobban alakultak a körülmények. Csaba testvért hiteles emberként ismerte meg, akinek nem az számít, hogy valaki templomjáró, román, magyar vagy roma nemzetiségű, csak az ember fontos. A fotográfust az atya és a gyerekek közötti viszony érintette meg leginkább. Azt reméli, a fotókkal nemcsak a felszínt sikerült megmutatnia, hanem azokat a mélyebb érzéseket is, amelyeket megtapasztaltak. Dévai tartózkodásukkor éppen egy nyolcéves „elvadult” kisfiú került be az otthonba, a gyermek beszéde alig volt érthető, iskolába még nem járt, a nevelők elmondásai alapján rettenetes körülmények közül mentették ki.

A szerzők követhették a gyermek beilleszkedését, látták, hogyan fogják kézen a nagyobbak. A közös út azért is volt különleges a fotós számára, mert vele tartott a tizennégy éves lánya is, akivel a gyermekek közvetlenül osztották meg szívszorító történeteiket. Egyikük elmesélte, hogyan mentette ki őt csecsemő korában az apja a szemeteskukából, egy másik gyerek arról beszélt, hogy apja börtönben ül, mert a szeme láttára késelte meg az anyját, aki belehalt sérüléseibe. Lettner Kriszta azt is megtapasztalhatta, hogyan igyekszik Csaba testvér időt szakítani a gyermekek lelki problémáinak megoldására, és bár sokszor látta az atyát gondterheltnek, szomorúnak soha.

ÍZELÍTŐ A KÖNYVBŐL

A félelemről

„Az ember alapjában véve jókedvű, derűs, bizakodó, de a szomorúság, a félelem ott köröz, mint valami ragadozó madár, a házunk fölött. Olykor leszáll az udvarunkra, lecsap az életünkre. Fontos, hogy ne engedjük, hogy ez a fekete, csúf madár fészket rakjon a szívünkben, az életünkben...”

Európáról

„Nem hiszem, hogy eleve meg lenne írva a történelem. Nem hiszem azt sem, hogy sorsszerű Európa veszte vagy felemelkedése. Lehet, hogy Európát ez a mostani kudarcos, nehéz időszak fogja rádöbbenteni arra, hogy össze kell fogni, talpra kell állni?! Kell-e Mohács?… Nem tudom! Használ-e Mohács?… Ezt sem tudom! De az biztos, hogy a megmaradásunkért küzdenünk kell, mindennapi feladatunk környezetünket lelkesíteni, bátorítani, a zászlót magasba emelni, és nem pánikolni, nem ijedezni, rémisztgetni egymást és magunkat.”

www.hajonaplo.ma

Böjte Csaba füveskönyve