Désen voltam 1989. december 22-én, mind fiatal, lelkes pap néztem én is a híreket, s mikor meghallottam Kolozsvárról az egyházügyi hatóság rendeletét, hogy nem szabad harangozni, akkor én szépen bekapcsoltam az harangokat, (villany áram hajtotta) és elindultam szerzetesi ruhámban a városba. Az emberek akkor már jöttek a gyárakból, hatalmas tömeg hömpölygött a város főterén. Jó volt a sok- sok reménykedő, de hangosan kiabáló embert látni. Persze azt is láttam, hogy katonák vannak a házak tetején fegyverrel, de úgy éreztem, hogy különösen senkit nem zavart az ők jelenléte. A városházánál nagy volt a pánik. Máig sem tudom, hogy ki, kik, de megfogták a kezemet és feltuszkoltak az emeletre egy nagy irodába, ott volt a város vezetősége. Jelzem azt, hogy addig soha senki nem állt szóba velem, de akkor nagyon kedvesen beszéltek és arra kértek, hogy menjek ki az erkélyre és nyugtassam meg az embereket, hogy ne legyen vérontás.

A téren lent hatalmas kiabálás, füttykoncert volt, én nagyon félve léptem ki a tömeg elé, az erkélyre! Előttem a letűnő rendszer alakjai próbálták csitítani az embereket, de mivel én egy új szín voltam az erkélyen a barna szerzetesi ruhámban, ezért ahogy megszólaltam csend lett a téren! Az emberek elhallgattak és én elcsukló hangon elkezdtem beszélni. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit is mondtam, de egészen biztos, hogy a békéről, reményről, testvéri szeretetből születő új világról, majd arra kértem az embereket, hogy imádkozzunk azért, hogy mindezt Isten vér nélkül megadja nekünk, hogy ne keljen ezért senkinek meghalnia! Végezetül románul majd magyarul elkezdtem mondani a Miatyánkot! A hangosbemondóban beszéltem, de az első szavak után elhallgattam és örömmel hallottam, hogy a nagy tömeg egy szívvel zúgja az imát. Döbbenetes volt látni, hogy az akkori latyakos decemberi szürkületben az emberek megfogják egymás kezét, sokan a sárba le is térdeltek és mondják a mi Urunk Istenünk életadó szavait, miközben a tetőkön mesterlövészek nézték, hogy mi történik! A végén sírva megáldottam a tapsoló, egymást ölelgető embereket. 

Akkor és ott, bennem hatalmas katartikus élményként szakadt fel egy új világ víziója! Ezzel az élménnyel mentem haza a kolostorba, ahol az idős bölcs atyák számon kérték, hogy hol is voltam?! Nagy lelkesen elmondtam, hogy mi történik kint a tereken, ők elmondták azt ami a televízióból láttak, a Ceusescu házaspár elmenekült. Nagyon lelkes voltam, biztattam a társaimat, hogy menjünk vissza az utcára, de a bölcs Ervin atya, aki hitéért, meggyőződéséért kétszer volt börtönben és halálra is ítélték, csak annyit mondott: "hagyjak neki békén, ő már látott egy pár román forradalmat és az neki bőven elég volt! Így én sem mentem ki az útra ünnepelni a diktátor bukását, és Istennek hála távol maradtam az akkor szerveződő politikai erőktől! 

Így utólag, aminek örvendek, az az, hogy akkor Désen, az imádság hatására-e nem tudom, de hála az Istennek egyetlen lövés sem dördült el, nem halt meg senki. De az is biztos, hogy egy újabb forradalomban, mert biztos, hogy lesz, sokkal kevesebb naivsággal néznék a holnapba! Az Isten teremtette világ fejlődik, kibontakozik, de egy bátor kiállástól nem lesz egyből mennyország ezen a földön!

 Sok szeretettel,

Csaba t.