Hazaértem Dévára a székelyföldi tanévnyitókról. Nagy
autóbusszal mentem, melyre minden állomáson új gyermekek, felnőttek ültek fel,
szálltak le, hogy puszikat adjanak, kapjanak, hogy a régi és új házaink
kacagással, megteljenek, hogy szelíd optimizmussal itt is, ott is kicsinyek
iránti testvéri szeretet fakadjon.
Gyermekeim kint voltak augusztus 20.-án a Budapesti tűzijátékon. Elmesélték, hogy őket az lepte meg, hogy a vihartól, a veszélyhelyzettől mennyire megváltoztak az emberek.
Olyan jó látni Uram, hogy te nem engeded
el az elesett ember kezét. Jóságosan lehajolsz a csüggedt, önmagát lenéző,
leértékelő emberhez, barátságodba fogadod, és meghívod, hogy társad legyen, az
emberek halászává teszed. Apró léptekkel elindul melletted Péter.
Csetlik-botlik, de Te nem vonod meg bizalmadat tőle. Így felnő oda, hogy
Jeruzsálem egyik legforgalmasabb kapujánál a kolduló nyomorékhoz így mer
szólni: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus
Krisztus nevében (állj fel és) járj!” (ApCsel 3.6)
A román rendőrök értesítettek, hogy ez a kislány testvéreivel
elhagyottan, nagy-nagy nyomorban, egy elhagyott teherautóban él. Te éppen
önkéntesként nálunk voltál, szó nélkül elmentél a lányok után...
Olyan szívesen szemlélem Szent Pétert, akit egy szép elmélkedés után
elviszel halászni, megtöltöd hálóját hallal, és utána szeretettel meghívod
munkatársadnak. Jó neki Veled lenni! Jó látni a megfáradt emmauszi
tanítványokat, akiket szemrehányás nélkül elkísérsz, és olyan szépen beszélsz
velük, hogy lángoló szívvel a sötét éjszakában útra kelnek, hogy megerősítsék a
csüggedt társaikat.
Mennyei Atyám az elmúlt napokban megengedted, hogy megtapasztaljam
fizikai határaimat. Elmentem a jég széléig, éjjel vezettem, utaztam, nappal
prédikáltam. Nagyon elfáradtam. Szentesen egy jó lélek megállított, orvoshoz
vitt, s így megismerhettem, megtapasztalhattam kivizsgálások során néhány
orvost, igaz embert. Megcsodáltam emberi jóságukat komoly szakmai
felkészültségüket, szolgáló szeretetüket.